148. FLAMMARION ÚJ KÖNYVE

Camille Flammarion, a nagy francia csillagász-poéta, a szellemek hatalmába került végleg. Most, aggkorában, egy igazi poétának bátor halálugrásával visszaugrik a saját ifjúságába. Negyvenhat esztendõvel ezelõtt, legénykekorban ismerkedett meg a spiritizmussal Flammarion. Ez az ismerkedés, ez az ifjúkori szerelem végzetes volt egész életére. Poétának mindig erõsebb volt, mint tudósnak, a fantáziája túlságos. Mégis a munka, a férfikor önfegyelmezõ komolysága sokáig visszatartották. Ám a föltartózhatatlan Pál-fordulás az öregség idejére bekövetkezett. A Mars csillag Kolumbus Kristófja, ahogyan egyik hízelgõ kritikusa elnevezte: spiritiszta és hívõ. Néhány hónap után már a második hatalmas, vaskos könyvét írta meg az ismeretlen dolgokról Flammarion. Az Ismeretlen és a lelki problémák volt az elsõ könyvének a tárgya. Új, most megjelent könyvében megint az a nóta: az ismeretlen természeterõk. A könyvet címlapján a gizehi szfinx képe díszíti, s ha szabad ez esetben, amikor éppen az örök rejtelmekrõl esik szó, ezt írni: magyarázza.

Camille Flammarion természetesen nem az együgyû, fanatikus szellemidézõk táborából való. Ami az õ könyvének szinte mottója, azt minden mai, finomabb lélekszerkezetû, mûvelt, gondolkozó ember aláírhatja. „Ismereteink mai határai között lehetetlen minden jelenségnek teljes, határozott magyarázatot adnunk.” Ez igaz, de ha nem így volna, egyáltalában volna oka és értelme, hogy az ember tovább éljen a Földön? Éppen ez teszi tûrhetõvé, sõt felségessé a gyönge ember fátumát. Lépésrõl-lépésre, gondolatról-gondolatra kénytelen az ember meghódítani az - Ismeretlent. De Camille Flammarion ebbõl az elfogadott igazságból egészen más eredményeket csomagol ki. Õ azt állítja: 1. a lélek mint reális létezõ létezik függetlenül a testtõl, 2. a léleknek olyan képességei vannak, amelyek ma még a tudomány elõtt ismeretlenek, 3. a lélek képes távolságot legyõzve hatni az érzékek közremûködése nélkül. Ezek erõs, nagy állítások ám, amelyek a dogmatikus vallásoknál súlyosabban ostromolják a monista filozófiát. Mert ezeket egy természettudós, egy ragyogó nevû író mondja. Ez a spiritizmus és materializmus régi harcának a föltámasztása volna. Ha tudniillik Flammarion a léleknek és testnek ezt a teljes különlétezését bizonyítani tudná.

De a Camille Flammarion bizonyítékai kedves, gyermekes babonák. Annál ma is komolyabb ember õ, mintsem egy táncoló tallért meg mozgó asztalt kuruzsló dolog-számba vegyen. Ismeri és ismerteti a spiritizmus nevében és leple alatt elkövetett csalásokat, de megtévesztik a ma még valóban alig magyarázható lelki folyamatok. A hipnózis, az önszuggesztió, a hit és akarat csodái, az intuíció, a telepátia és a többi: elõforduló és letagadhatatlan valóságok. De ezekbe a dolgokba belekeverni a szellemeket gyermekes vagy aggos dolog. Igaz, hogy a hivatásos szellemidézõknek megjelennek, ha nagyon erõltetik, a szellemek is. De ezek a szellemek - s erre Flammarion is õszintén példákat hoz fel - nagyon korlátoltak. Például Flammarionnak fiatal korában megjelent volt egy Galilei nevû szellem. Diktált neki, s Flammarion megírt egy teljes könyvet a szellem nyomán. Késõbb Flammarion észrevette, hogy Galilei olyan asztronómiai dolgokat diktált neki, amelyeket õ, Flammarion ismert. Ellenben diktált egy sereg együgyûséget is, mint késõbb, amikor olvasott és tanult, észrevette. Az író, a rajzoló és másféle szellemek mind egyformák. Médium kell nekik, s nem tudnak másként, mint médiumokon keresztül jelentkezni. Ha megidézik például Petõfit, s verset íratnak vele, ez a vers rendszerint nagyon rossz. Viszont megtörténhetnék, hogy ha a jelenlevõk között lenne egy médium, akiben Petõfi-szabású zseni lappangna, akkor a vers esetleg nagyszerû volna.

Flammariont fõképpen egy Eusebia Paladine nevû médium ragadja el. Ez egy hisztériás, de lehet, hogy nem is hisztériás, hanem agyafúrt, ravasz nápolyi leány. Általa a szellemek roppantul lármásan jelennek meg, tárgyakat dobálnak, sõt ütnek is. Régi fogás; ma vagy holnap leleplezi valaki a kisasszonyt. Mert mégiscsak különös, hogy ezek a szellemek olyan unalmasan, sõt ostobán jelentkeznek. És mégis furcsa, hogy maguktól nem jönnek, de kell egy furcsa, beteg s egy ravasz emberi lény, aki õket elénk vezesse. Ha a lélek olyan sûrû és létezõ, miért nem prezentálja magát elõkelõbben. Jules Bois, egy elmés, finom, ritka becsületességû francia író fölbújta az egész világot. Járt a Himalája alatt, Indiában, Afrikában, arabok, fakírok és jógik között, akarta, szerette volna, hogy valami csodásat, rejtélyeset leljen. Szomorúan vallja be éppen egy Flammarion könyvével egy idõben megjelent könyvében: minden ilyesmi csalás vagy képzelõdés. Ami pedig ma még megfejthetetlen, az se csoda. Holnap, holnapután talán már mosolyogni fognak azon, amit mi megdöbbenve, értelmetlenül bámulunk. Az idegélet a modern embernél különösen komplikált lett. Sõt az sem lehetetlen, hogy éppen a mi korunkban kezd így dadogva jelentkezni bennünk a jövendõnek felsõbbrendû embere. De hogy csodák, sajnos, nem történnek, a Mars és Jupiter lakói nem állnak szóba velünk. Az elköltözött lelkek örökre elnémulnak a mi számunkra. S az Ismeretlent fáradt, verejtékes munkával lehet csak megközelítenie a Föld emberlakójának.

Flammarion spiritisztasága pedig egyszerûen csak egy tünete az emberi lélekben, gondol­kozásban ma egymást érõ katasztrófáknak. Hasonló ez a francia íróknál különösen gyakori elváltozáshoz. Ateista, vad, szertelen írók életük egy forduló napján hirtelenül bigottak és vallásosak lesznek. Vallásosan, hívõen induló írók átcsapnak az anarchiába. Csak nemes és értékes egyéniségekkel történik meg az ilyen, alapjában megrendítõ és szörnyen emberi elváltozás. Hajh, nehéz sora van az olyan mai embernek, aki nagyon érez és gondolkozik. Ám Camille Flammariont elítélni legutóbbi könyve után sincs joga a kultúremberiségnek, melynek ez a Flammarion voltaképpen médiuma és prototípusa.

De üzenhetünk valamit Flammarionnak és minden hívének. Új világ készül, melynek semmi rendû és rangú szellemekre szüksége nincs. Az ember, az egészség, a becsületes látás és meglátás ennek az új világnak a programja. Az istent és a szellemeket megpróbálja pótolni az ember: az ember, akinél hatalmasabb lény nincs a mi hitünk szerint. S ha van valahol a Marsban vagy Jupiterben, egyelõre semmi közünk hozzá. Soha gyönyörûbb hitet emberi elme nem teremthet a szocialista világrend hiténél. Mi, emberek, vagyunk az alfa és az omega, vagyunk a minden. Hazánk ez a bolygó Föld, s kötelességünk egyformán boldogoknak lennünk.

Népszava 1907. június 29.

Ady Endre