|
- Tihanyi Irma
figyelmébe -
Tihanyi
Irma komoly figyelmébe ajánljuk a Waddington-ügyet. Irma honfitársnõnk Gödöllõn
most úgyis regényeket ír. Jó és morális téma ez a téma, ez a Waddington-téma. A
német publikum (kiváló honfitársnõnk németül is ír) bolondulni fog. Talán nem
mindenki emlékszik pompásan és hûen. Adelaide szép és forró nõ volt, chilei nõ.
Ernesto Balmaceda kívánatos, naiv, erõs, szép fiú. Óh be boldogak lehettek õk.
De létezik egy házasság címû intézmény. Ernestónak ezer oka volt a nagyon forró
leányt feleségül nem venni. Mire Charles Waddington, Adelaide fivére, megölte a
fiút. A naiv Ernestót, aki minden jel szerint nem csábító volt. Akit Adelaide
elcsábított, a szerelem fölperzselt s a polgárerkölcs gyávává tett. Oh,
Ernesto, miért is voltál olyan naiv? Miért nem vetted el Adelaide-ot?
Önök
olvasták, hogy a brüsszeli esküdtbíróság fölmentette a gyilkost. Ne
csodálkozzanak, a franciák csúfolják a belgákat, de a belgák jeles franciák.
Charles urat Párizsban is fölmentették volna. És fölmentették volna
Budapesten, sõt Moszkvában is. Mindenütt, ahol az emberek önmagukat és a
világot ámítják. Mindenütt, ahol a hipokrataság [!] ordítja az erkölcsöt, mely
ellen alattomban nyolcvanszor vétkezik naponként. Két tipikus vélemény jut így
hirtelenül az eszembe. Az egyik szerény magamé, aki erkölcstelen vagyok s a
másik Tihanyi Irmáé, aki erkölcsös. Tihanyi Irma, a börtönviselt magyar
kalandornõ, képviseli az erkölcsös társadalom fölfogását. S ez még csak nem is
csodálni való. Az õ regényeiben ölik egymást és magukat az emberek az
erkölcsért és becsületért. Én azonban csak azért ültem börtönben, mert
leingyenélõztem néhány püspököt és kanonokat. [!] Nemi és másféle életem
lehetõleg nem tör át a polgári paragrafusokon. Íme tehát kettõnknek a
véleménye, melyek közül csak a magaméért szavatolok.
I.
Adelaide kisasszony vagy férjhezmenni akart vagy csupán szeretni. Ha
elõlegesen, kérés nélkül odaadta, amit az úrileány még manapság csak az esküvõ
után szokott odaadni, joga volt hozzá. De ezután már egészen az Ernesto dolga
volt, hogy matrikulával is kívánja-e vagy sem folytatni az ügyet. Pláne, ha
Ernesto úrnak komoly gyanúokai lehettek, hogy miként nem õ volt az elsõ, nem õ
lesz az utolsó sem. Mindez Adelaide és Ernesto ügye volt. Charles úrnak, a
fivérnek, köze nincs hozzá. Ha Charles úr ezek után ölt és családi becsületet
mentett, akkor Charles úr vagy bolond vagy gyilkos. Még manapság pedig ezeknek
tébolyda vagy fegyház jár. Nem fölmentés, ováció és dicsfény. (Ez természetesen
nem a Tihanyi Irma véleménye.)
II.
Ernesto egy úri leányt úgy szeretett, mintha az már a felesége lett volna.
Lehet, de ezt nem szabad kutatni, Adelaide-nek volt már elõbb egy-két
szeretõje. De ezt csak sejtette a világ és az Adelaide családja. Mindenesetre
nem lehettek olyanok, akik férjekül is óhajtandók lettek volna. Ellenben
Ernesto és Adelaide szerelmét szinte tudta, látta a világ. Azonkívül Ernesto
pártinak sem volt rossz. Meg azután a család becsülete mindenek fölött való.
Ernestonak tehát kötelessége elvenni feleségül is Adelaide-ot. Ha akármi okból
nem teszi ezt, kutyák igyák a vérét. Így lakoljon az, aki kívánatos férj-jelölt
s aki ügyetlenül eszik bele a leveses tálba. (Ez meg viszont nem az én
véleményem.)
Tisztában
vagyok vele, hogy minden jámbor és erkölcsös ember az utóbbi véleményt osztja.
Ezért ajánlom még egyszer a Waddington-ügyet Tihanyi Irma író- és honfitársnõm
figyelmébe.
Budapesti Napló
1907. június 7.
Lellei
|