|
- Egy zug-prókátor
elbeszélése -
Van
egy öreg barátom, filozófus és zug-prókátor itt Budapesten. Három hosszú napig
nem láttam az öreget a Tonkin-kávéházban. Negyedik napon súlyos, fekete,
gérokkos ruhában jelentkezett. Azt hiszem, hogy negyven év óta nem mozdult ki
Budapestrõl az öreg. Ezúttal vidéken járt s e nagy eseményrõl így számolt be
nekem:
„Öcsém,
úgy nézz reám, hogy másfél napig tegeztem egy eleven minisztert. Sokba került,
az igaz, nem heverem ki halálomig, de megérte. Szabadvárott együtt
érettségiztem a kutyával, pardon, õexcellenciájával. Mondhatom neked, nagyobb
svihákot és tökfilkót egyszerre még nem ismertek a honi gimnáziumok. Tudod,
éntõlem félt, engem utált az ipse. Én voltam az elsõ eminens s a legrosszabb
nyelvû fiú. Velem nem is akartak találkozni, most persze. Én nem kaptam baráti
meghívó levelet. Én csak a lapokat olvastam, pénzzé tettem a ruhatáramat s
miegymást és lementem. Lementem, hogy hadd pukkadjanak az egykori lurkók.
Öcsém, még soha mulatságot úgy el nem rontottak, mint én tettem. Õk azért
kihúzták a fõnyereményt, de legalább rontottam az örömükön. Volt közöttünk
ügyész, tanár, tanfelügyelõ, még miniszteri tanácsos is. Majd figyeld meg
mostanában a hivatalos lapot s kérdezz meg engem. Valamennyi fog kapni valamit,
de megérdemelték szegények. A hízelgõ torkuk berekedt, a mûködõ nyelvük
elkopott. Oda voltak a kéjtõl, hogy éppen a negyvenéves fordulón lett miniszter
a konskolárisok legutálatosabbja. Mert mondanom sem kell neked, hogy
máskülönben eszébe se jutott volna egynek sem ez a találkozó. Hát elmentem, ott
voltam én is - merengeni az ifjúkor emlékein. Megkérdeztem a kegyelmes urat,
hogy a dolgozatait ki csinálja ezidõszerint. Negyven éve és azelõtt tudniillik
én csináltam. Évõdtem vele kedvesen, hogy haragszik-e még az 1/4-ért. A
kegyelmes úr tudniillik diákkorában a kollégium egyetlen bárócskájába
bogáncskodott. Pompás szabású ruhákban járt, raccsolt. Én azután minden tíz
perces szünetnél a háta mögé lopóztam. A finom kabátjára ráírtam krétával: 1/4.
Nem volt nagyon elmés vicc, de mindenki megértette az osztályban. Ez azt
jelentette, hogy firtli, hogy fertály-mágnás. Fájhatott a fiúnak, mert még y-os
úrfi sem volt. Valami grófi ispánnak a fia, buta, de ügyes lókötõ. Igaza volt,
elismerem, nekem már akkor látnom kellett volna benne a jövendõ minisztert. De
mikor én még most is csak a régi kellemetlen, úrfiskodó, buta diáknak nézem. És
azt is tudnom kellene, hogy nem õ a buta. Dehát te ismersz engem, vén bolond
vagyok. Este, a diner után közelebb húzódtam a miniszterhez. Nehezen ment, mert
mind a húsz megjelent ott volt szorosan, alázatosan a lába körül. A kegyelmes
úr nyugtalankodott, ma is fél tõlem. Pedig én jó, tréfás fiú vagyok alapjában.
Ekkor is tréfásan, kedvesen kötõdtem vele, miként hajdan.
-
Egymás között vagyunk, öregem. Szeretnék megtudni valamit tõled. Nem szégyenled
egy kicsit magad?
A
többiek ráncigálni, szidni kezdtek. Én tovább tréfáltam az én iskolatársammal:
-
Ez az ország butább nálad vagy te vagy okosabb ennél az országnál?
Erre
négyen fogtak meg s fölcipeltek a hotelembe. Nem tudtam aludni, egész éjszakán
röhögtem. Reggel vonatra ültem, most itt vagyok, ilyen átkozott hõségben,
fekete, ódon ruhában.
Ezt
a történetet mesélte el nekem az én öreg barátom. Nagyon helytelenítettem az
eljárását. De viszont ilyen emberen már úgyse segíthetne egy
miniszter-iskolatárs sem. Ellenben elõször életében megkért valamire az öreg.
Én fizettem helyette is a Tonkin-kávéház szigorú fõpincérének. Röstellte az
öreg s alázatosan gubbaszkodott össze e nagyon tekintélyes úr elõtt.
Budapesti Napló
1907. július 9.
A. E.
|