|
I.
A M. Á. V. és a báróné
Másnak
nem hinném el, de magam tapasztaltam meg a dolgot Budapest és Szolnok között.
Az ágazó, sokféle kocsin, Kelet felé pályázó, éjszakai gyorsvonaton. Már
eldûltek, heringekként pakoltan, lógtak, bóbiskoltak az utasok. Egyszerre
fölriadunk, két kalauz is futkos össze-vissza a folyosókon. Lárma,
nyugtalanság, láz költözik a szunyókáló utasok nyomorék álmába. De a kalauzok
kegyetlenek, idegesen, ordítva tépnek föl minden ajtót:
-
Nincs itt a báró B-né õ méltóságának a társalkodónõje?
Blum
úr a balomon s Kováts Mihály ifjú mérnök jobbfelõl, akikkel már
összeismerkedtem, velem együtt fölriadnak. Szinte futunk mi is már õméltósága
társalkodónõjének a keresésére.
A
dolog, mint késõbb a hosszú gyorsvonat összes utasai megtudják, valóban
rettenetes. A báróné természetesen az elsõ osztályon, jutányosan rezervált
különszakaszban utazik. A társalkodónõ, akár öt darab is, beférne ide, de nem
engedi a rang és a takarékosság. A bárónénak azonban, hûvös lévén az éjjel,
eszébe jut, hogy egy meleg kendõ a társalkodónénál maradt. S mivel õ a kendõt
akarja, nyílt pályán megáll a vonat. Fölvernek, megriasztanak mindenkit a M. Á.
V. szegény emberei, akik jól tudják, hogy ebben az országban kötelesség a
mágnások kiszolgálása. Egy félórába kerül, míg megtalálják a báróné társalkodónéját
és a meleg kendõt. A fölriadt utasok is aludni próbálnak izgatottan egy-két óra
múlva. Rendben van minden, a báróné megkapta a meleg kendõt. Halljuk künn a
folyosókon az abszolúte nem honorált kalauzok büszke lépéseit. Szomszédaim is
megnyugodnak végre, aludni próbálnak, én csöndesen szólok hozzájuk:
-
Jó éjszakát, Blum úr… jó éjszakát, Kováts úr, jó éjszakát, tisztességes
demokrata Magyarország.
II.
A képviselõ úr - pátriájában
Nem
volt ez mindig így Magyarországon, de most így van s ez is - új rend.
Diétáinkon mindig ültek fölös számmal hülyék és gazemberek. De ezt legtöbbször
csak Pozsonyban vagy Budapesten a coulissier-k tudták. De a követ, vagy
képviselõ úrnak egyetlen helyen mindig megvolt a becsülete: a kerületében, a
pátriájában. Ma ez sem így van: vidéken járó ember elszédül, milyen
gazemberségeirõl beszélnek és írnak hihetetlenül nyíltan a képviselõ úrnak a
saját fatornyos hazájában. Lehetséges volna-e az, hogy csak a rágalmazók
sokasodtak el Magyarországon? Avagy mentsünk mindent az öreg közmondással:
senki se próféta stb? Talán okosabb, ha bátorságosan azt gyanítjuk, hogy még a
magyar diétákon sem volt soha annyi piszkos személyiség, mint most.
III.
Az anarchista hazafiak
Oh
Rákosi Jenõ! Ma már arra is képes, hogy az anarchistákat játssza ki a
szocialisták ellen. Az anarchisták becsületes forradalmárok, mondja õ, a
szocialisták ellenben falanszter-hóhérok, rend-mániákusok. Máskor mindig
anarchiával gyanúsítja õket. Most esetlegesen, nem elég forradalmárok neki. Õ
úgy harcol, ahogy neki tetszik s bízik a publikuma ostobaságában. De milyen
ostoba mégis, ez a harcmodor. Polgári társadalmakban valóban szokásos az
anarchiával kacérkodni. A szocializmus ellen néha, de l’art pour l’art is
nagyon sokszor. De a magyar társadalom nem polgári, de nyomorult, feudális. Itt
egy kicsit veszedelmes lesz a mûhazafiaknak az anarchizmussal kacérkodni. Még
baj lehet esetleg ebbõl, de hát legyen is. Akit az Ok, az Isten büntetni akar,
az eszét veszi el.
Budapesti Napló
1907. július 16.
A. E.
|