- Az ő szívük
és a mi türelmünk -
A
Király Színház és a Magyar Színház ügye nem a mûvészeté. A Beöthy László
zsebének az ügye viszont nem a nyilvánosságé. Állapíttassék ez meg azonnal,
nehogy valaki összevissza cserélje a mûvészetet, a színházat, a zsebet, a
nyilvánosságot és a trösztöt.
Beöthy
László egy nyilatkozatában képtelennek állítja még a föltevést is, hogy neki ne
legyen egyelõre legalábbis két színháza. Úgy-e ez azt jelenti, hogy eleddig
senkinek sem volt szava a Király Színház és Magyar Színház uniója ellen?
Gyönyörû nyíltsággal beszélhet hát a kérdésrõl e sorok írója. Elõször is azért,
mert eléggé utálja a színházat, mint olyant. Másodszor, mert nem kopogtatott és
soha az életben nem fog kopogtatni Beöthy László ajtóján halhatatlan, de soha
meg nem írandó színdarabjaival. Harmadszor, mert Beöthy László örökölt, nagy,
családi kereskedõtalentumát föltétlenül respektálja. Negyedszer, ötödször és
többedszer, mert szép dolog azt a publikumot védeni, melynél naivabb, birkább
és hálátlanabb nincsen ezen a világon.
Beöthy
Lászlót minden más anyagilag és szellemileg rendezett országban ma bojkottálnák
az írók, a szerzõk. Valahogyan azonban meg ne próbálják (nem is fogják
megpróbálni) nálunk, mert Beöthy Lászlónak jogos nagy öröme volna. Írnak és
szereznek bõséggel a külföldön s Jézus nevében csak irgalmasságot gyakorol az a
színház-direktor, aki magához engedi a hazai kisdedeket.
De,
ha az írókhoz kevés jogunk és közünk van, itt számolja pénzecskéjét a jegyváltó
pénztár elõtt a tóduló közönség. Ezt becsapja, ezt kizsákmányolja, ezt két
végérõl égeti, ezt elbolondítja ez a tröszt. S nem vagyunk ám biztosítva, hogy
ebben a csõdországban jövõre nem szerezheti meg két színházához a harmadikat
is. Avagy nem építteti a negyediket is. S akkor õ fütyül s a publikum úgy
táncol, ahogy õ akarja. Más ízlése nem lehet a publikumnak, mint a Beöthy
László ízlése. Háromszáz színész helyett tart majd ötvenet. Kevesebb lesz
minden személyzete, kevesebb a darabja is. Amit lejárat egyik színházában,
kiviszi a kisebb jegyárú s igénytelenebb közönségû másikba. Versenyrõl,
igyekvésrõl, válogatásról nem is álmodhat a derék színházjáró. Veszi, nyeli
azt, amit kap és úgy, ahogy adják.
Megjegyezzük,
hogy Beöthynek van igaza és Budapestet õ ismeri jobban. Budapestnek az kell,
hogy csalják, rontsák, kihasználják, megalázzák. Mindenben, nem csupán olyan
jelentéktelen értékekben, mint amilyeneket nyújt a színház, fõképpen a
Beöthy-féle s melyekért õ, a publikum, olyan jelentékeny pénzértékeket hord
össze.
De
mégse adhasson ki Beöthy László tiltakozó szó nélkül hetyke nyilatkozatokat, ez
a célja ennek a pár sornak. Az a dinasztia, amelynek õ színpadi
jószágkormányzója, példátlanul megnyomorította ez ország szellemi életét.
Lehet, hogy színházakkal fokozni ezt a megnyomorítást nem is lehet már. De ha a
zsebükhöz, az õ zsebükhöz, nincs is közünk, a magunk szegény, árva zsebéhez
van. Hát nincs ez uraknak szívük? Hát nem eléggé kihasználták azt már
anyagilag, hogy pár évtized alatt ízléstelenekké, butákká neveltek bennünket?
Tegyenek még ízléstelenebbekké, még butábbakká. De ne nyúzzanak ilyen
rendszerrel, ilyen kegyetlenül.
Budapesti Napló
1907. július 24.
A. E.
|