|
I.
A Hau-pör titka
Karlsruhe
esküdtjei s a Hau-pörben ítélõ bírái föltétlenül nyugtalanok. Nem
nyugtalanabbak, de éppen olyan nyugtalanok, mint a világ minden újságolvasója.
Érzik õk és érezzük mi is, hogy itt egy kegyetlen sorstragédia vetõdött elénk.
A sorstragédiákat a rejtelmes istenek rendezik s ha beavatkozunk, bennünket is
baj érhet. Hogy Hau Károly ölte meg valóban az anyósát, ez nem lehetetlen. De
miért érezünk a karlsruhei tárgyalás közönségével együtt magunk is különös
haragot a szép Molitor Olga iránt? Itt nagy titok rejtõzködik még akkor is, ha
Hau Károly gyilkolt. És a vallomástól rettegõ vagy menekülõ tanúk sem
idegcsillapító jelenségek ez izgató, világraszóló bûnügyi szenzációban. Hau
Károly esze, bátorsága, büszkesége és nyugalma még gyilkosul is nem akasztófára
valónak mutatják õt. A vér és a halál mellett pedig itt van ezúttal is a
szerelem. A szerelem és a gyilkos, aki a gyilkosságot tagadja. Egy gyilkos, aki
úgy viselkedik, mintha valami gyönyörû titkot kellene sírig õriznie. S mikor
halálra ítélik, homloka körül rögtön ott a mártírkoszorú. A régi, ádáz istenek
még élnek és vannak még mindig sorstragédiák.
II.
Legénykedés a levegõben
Ha
a franciák az õ kormányozható Patrie-jukkal lepik meg a világot, a németek is
repülnek. Ha a Patrie-val játszva sétálgat az Eiffel-torony körül Clemenceau
miniszterelnök, fog Bülow is légi sétát tenni. Már jön a hír, hogy a német
kormányozható léghajó is oda száll, ahova akar és Spandauban gyönyörûen
megkerülte a Nikolaj-templomot. Lehet, hogy ez a levegõi legénykedés csak
újfajta, ártatlan torna két gazdag, bõvérû náció között. Lehetséges, hogy a kormányozhatók
nem is kormányozhatók, de nem lehetetlen, hogy mind a ketten azok, a francia
is, a német is. És így volna fölséges és így volna egyben pokolian mulatságos.
Mert németek, franciák, sõt minden nemzetek diplomatái ez új csodából is a
háborút szagolnák ki. Pedig milyen õrültül csalódnak vagy csalódnának. Találják
csak föl s tökéletesítsék a hadseregek tudósai a kormányozható léghajót. A jót
még az ördögtõl is el kell fogadnunk, tehát a katonaságtól is. És õk azt
hiszik, a naivak, hogy a háborút csinálják, pedig a békét csinálják katonásan,
vitézül és szépen.
III.
Az északi Firenze
Egy
nagy külföldi lap adja ezt a szép címet Prága városnak. De más lapok viszont
szláv Athénnak, szláv Münchennek és isten tudja minek nem keresztelik Prágát.
Mindezt a most lezajlott prágai ünnepek alkalmából. Amennyi komoly hírlap és
revü él Nyugaton, mind hosszú, hosszú cikkeket közöl Prágáról. A cseh
kultúráról, a cseh mûvészetrõl, a cseh irodalomról. Áradozó, forró, a kultúra
közös szerelmétõl ittas hangon fonják az õs cseh város dicsõségét. Az újfajta
dicsõséget, a nagy kultúráét. Sápadozunk a dühtõl, az irigységtõl, ha
Budapestre és magunkra gondolunk. Bezzeg mi nem kaptunk még ebben az életben
századrésznyi ilyen dicséretet sem. Gazember, aki azt állítja, hogy a kultúra
magyar seregén múlik. De igenis a kultúraellenes, tatárlelkû osztályuralmon s a
politikán. Minden hírünket, mindig rossz hírünket köszönjük meg a
politikusainknak. S ebbõl az országból csak a politikusok kiirtásával lehetne
valamit csinálni.
Budapesti Napló
1907. július 25.
Lellei.
|