|
- Egy főispáni
fáklyás zenéhez -
Valahonnan
Erdélybõl jön az a félhivatalos hír, hogy fáklyás zenét kapott a fõispán.
Hetye-petyére, semmiért, csak a hazafias polgárok szent lelkesedésébõl.
Énekelték a Kossuth-nótát, ordítottak, éljeneztek, bömböltek. Mintha szédítõ,
szomorú, rejtelmes messziségbõl érkeznék ez a hír. Úgy hangzik, - hogy
Verlaine-t idézzük, - mint elnémult, drága szavak suhanása. Istenkém, istenkém,
hát adnak még az emberek Magyarországon honszerelmes fáklyás zenét? Édes,
szegény mély bánatú magyar emberek kidagadt szemmel, keserû torokkal fújják még
a Kossuth-nótát?
Nem
sejtik azt sem Kossuth Ferenc, sem Apponyi Albert, mit raboltak õk el a szegény
magyartól.
Ismerünk
egy cinikus, éhes és gonosz magyar képviselõt, negyvennyolcast persze. A jámbor
külvárosiak és falusiak elõtt reszketõ hangon emlegeti Kossuth apánkat. És
mesésen utánozza a Kossuth-nótát éneklõ magyar atyafit. Borostás arca bambán
átszellemül szegénynek, a naiv magyarnak. És ezt nagyszerûen meglátta s
nagyszerûen tudja elkomédiázni a nagyságos úr. De nekünk mindig a lelkünk akar
kiszakadni, mikor ez az eszünkbe jut.
Hihetetlenül
gazdag mámor-battéria a józannak hirdetett magyar. Egy kis bor, egy kis
„szavalat” s bolond, lunátikus lesz. Tatáros arcából a felhõktõl kergetett
õszidei Hold mása formálódik ki. És fújja és fújja, hogy mindnyájan el fogunk
menni. Nem gondol õ abban a nótás félórában Kossuthra, Ferencre, sõt Lajosra
sem. Nincs az õ bánatos nótázásában sem színészkedés, sem tudat. De van valami
bús igézet, valami régi átok visszarezgése. Adó, szolgaság, kevés hús, porció,
fanyar lét, kutya-sors. És hogy ez így megy már csekély ezer esztendõ óta.
Nincs szomorúbb lény ezen a világon a magyar közembernél. Olyan gazdag ez a
szomorúság, hogy mióta már bizonyos percentje a nem úri Magyarországnak
honpolgár lett, ebbõl a szomorúságból fényesen megélnek az úri svihákok. Akár
egy Somogyi Aladár bizgassa föl az õ érzékeny, nótás húrját, a magyar
közembernek mindegy. Lelkesedik, bolondul, koponyát lékel és szavaz.
És
elrabolták tõle az õ Kossuth-nótáját. Kossuth Ferenc vasutat dirigál és Bécsbe
utazgat. Meghatókat láttunk s meghatókat beszélnek, írnak nekünk arról a
csapásról, mely Magyarországon a kis lelkeket érte. Mióta a negyvennyolcas
szédelgõk becsapták a magyar közembert, nem tud az már ábrándozni öt liter bor
árán se. Torka automatikusan kezdené a Kossuth-nótát. De lapot olvas, mindent
tud, tudja az õ csúnya megcsalatását és káromkodik. Titokban adták volna el
akár száz évre a pusztuló magyart Bécsnek Kossuth Ferencék, de hagyták volna
meg az õ speciális mámorát, az õ vigasztaló nótáját. De elvették, elrabolták a
magyar közembertõl a Kossuth-nótát. Nem merjük bizonyosra venni, hogy a
Marseillaise fogja most már érte kárpótolni. Nem lesz hite a szegény magyarnak,
nem lesz babonája s nincsen nótája, történhetik rosszabb is. Nóta helyett, ha
Amerikába ki nem szalad, bottal, kapanyéllel avagy éles kaszával, de ütni fog.
Nagyenyeden,
vagy hol, ha igaz, még fújták égõ fáklyák mellett a Kossuth-nótát. Erdély
messze van az izgalmas, az eleven élettõl, megtörténhetett. De az ünnepelt
fõispánnak száz fonográfba kellett volna fölfognia a közemberek-dalolta
Kossuth-nótát. Hajh, urak, ezt a nótát nem fogja már többé bambán, bizalommal
énekelni a szomorú magyar. Vagy új nótát kap, vagy olyat fog ütni, hogy egész
Európa szeme tele lesz porral.
Budapesti Napló
1907. július 27.
A. E.
|