|
I.
Magyarország a térképeken
Ha
Párizsban, Franciaországban, ezután helyes térképek készülnek Magyarországról,
öröm. Érdekesen szomorú, hogy ezt az örömet is privát lelkesedés adja nekünk.
Nem azért csinálnak a franciák jó térképeket, mert Kossuth úr miniszter. De
mert egy Párizsban élõ magyarnak ismeretsége van a térkép-kiadókkal. Nem árt az
ilyesmit észrevenni és a nyilvánosság elõtt fájlalni. Hiszen a mának urai, akik
Rákóczit kegyesek voltak halott kültagként a függetlenségi pártkörbe befogadni,
ma már csak éppen nyíltan nem íratják, hogy Árpád vezérünk az õ igazolásuk
végett foglalta el a hazát. S õk még dicsekedni fognak vele, hogy Magyarország
megvan - a francia térképeken. De még egy dologra szintén nem árt
figyelmeztetni ez urakat. A térkép-írás ma már igen fejlett tudomány. Nem
elégszik meg azzal, hogy a nebulóknak országhatárt, folyókat, hegyeket és
városokat mutasson. Ma már készülnek térképek például a földbirtok-eloszlásról.
Készülnek térképek az írni és olvasni tudásról. Sõt készülnek összehasonlító
térképek arról, hogy egy-egy ország tudomány és mûvészet termelésében hogyan
tûnik ki a többi mellett. Vigyázzunk és féljünk, mert az ilyen térképeknél nem
segíthet bennünket a protekció.
II.
Mit leltek Knézen?
Kár,
hogy a knézi lelettel alig foglalkozunk. Nem tudom, mindenki olvasta? Knézen a
temesvár-varjasi vasút építõ munkáját végezték. S találtak két, nagy, furcsa
sírt. Az egyikben sok csontváz - fejek nélkül. Ettõl nem messze a másik sír.
Itt meg csupa fej, sok-sok koponya törzsek nélkül. Az Akadémia talán kiküldött
valakit, talán nem. Ha kiküldött, az majd megállapítja, hogy itt nagy csata
volt. A kegyetlen törökök csinálták ezt a tréfát. Vagy a Batu kán kutyafejû
tatárai. Szóval e helyen is direkt a nyugati kultúrát védtük a barbár Kelet
hordái ellen. Hiszen tetszik ezt tudni. A gróf és a püspök urak történetírói
írják. S mi az iskolában is így tanuljuk. Késõbben azután el is hisszük. S
mikor végtelen kulturális és egyéb nyomorúságainkat látjuk, evvel
vigasztalódunk. Hogy a boldog Nyugat is kultúrátlan volna. De szerencsére itt
voltunk - mi. Verekedtünk direkt azért, hogy Nyugaton nagy kultúra nõjön.
Igen
ám, de az embernek néha különös, babonás sejtései támadnak. Én például esküdnék
rá, hogy a knézi sírokban lázadó jobbágyok porhüvelyei pihennek. Arra nem
mernék esküdni, hogy Dózsa György valamelyik rakoncátlan csapatát gyilkolták
itt halomra a nagyurak vitézei és hajdúi. De ez se nagyon lehetetlen. Ám az
bizonyos sejtésem, hogy jobbágyok voltak. Uraik ellen föllázadt bitangok.
Akiket az éhség, a kín, a robot, a deres, a pallosjog, az úrbér és a többi
keserûsége egy-két napra büszke emberekké tett. Lehet, valószínû, hogy
gyújtogattak, öltek. Végre is valamit kellett csinálni a lázadó jobbágynak a
tizenötödik században is. De bizonyos, hogy hamar végeztek velük. Fölkoncolták
õket az urak fegyveres szolgái. S a fejét mindegyiknek levágták. Mivel a vallás
sehonnan se maradhat el, be kellett szentelni a halottakat és sírjukat. De a
püspökök és a nagy urak dühbe borultak a gondolatától is annak, hogy a lázadó
parasztoknak a fejeit is szentelt víz érje. Azokat a fejeket, melyeket hitvány,
büdös paraszt tulajdonosaik két napig föl mertek emelni. Azokat a fejeket,
amelyek gondolkozni mertek. Ezért kellett a fejeket lenyiszálni és külön sírba
helyezni. Úgy hiszem én ezt, aki tudom, látom, hogy a grófok és püspökök még ma
is milyen vérszomjasan dühösek azokra a fejekre, melyek büszkén felütõdni,
tervelni, akarni, gondolkozni tudnak.
III.
Mária Terézia becsülete
A
nagy, néhai császárnét, királynénkat, aki Pozsonyban az õ lelkes magyar urai
elõtt aratott legalábbis olyan sikert, mint Schratt Katalin nemrégiben Bécsben
egy Mária Teréziáról szóló darabban, megsértette Korneuburgban egy paraszt.
Vidám élcet vagy durva szitkot mondott-e, arról nem szól az ének. De arról
igenis, hogy a korneuburgi bíróság elítélte egy hónapi fogházra Jilek Jánost, a
sértõt. És nekünk egy tréfás szavunk sem akad az ítélet ellen. Ez a Jilek János
nem volt történetíró. Ha Jilek János halott apját megsérti valaki, Jilek
Jánosnak joga van a halott becsületét keresni. Ez a joga ne volna meg egy olyan
mégis csak elég szereplõ familiának, mint a Habsburg-familia? Annak tûrnie
kell, amikor nevében ítélkezõ bíróság van egynéhány száz, hogy az õ nagy
õsanyját sértegessék? Vagy nincs becsülete az élõnek se vagy van a halottnak
is. Jilek János élt volna csak Mária Terézia idejében, többet ülne egy
hónapnál. Mert Jilek János téglavetõ s a téglavetéshez nem szükséges a
históriai valóság megállapítása Mária Teréziáról.
Budapesti Napló
1907. augusztus 1.
Lellei
|