|
Õ
mondta, Kalksburg fia, hogy kultuszminiszter akar lenni s csakugyan -
vallásügyi miniszter lett. Olyan buzgó, mint egy magát rehabilitálni akaró
sátán a pokol elõtt. S úgy gyártja a rõfös reformokat, hogy ennek a szónak, a reform szónak, halálosan kell szégyenkeznie.
De nem lesz semmi baj mégsem, tudja õ jól, hogy ebben az országban a türelem
határtalan. Nemzetiszínû az ostya, göngyölhet bele tehát, amit csak akar.
Bevesszük. Majláth is beveszi, aki Erdélynek kizárólagosan püspöke. De beveszi
Bartók is és a császár és király nevét viselõ unitárius püspök is. Többet
mondunk: beveszi a legfõbb rabbitól az utolsó csoda-rabbiig s Vaszary Kolostól
a nagyváradi nazarénus püspökig minden papi lélek. Ez az Apponyi jól tudja,
hogy mennyit bír el Hunnia. Beadja neki pontosan a grammoknak a legtöbbjét. S
ha ezt se okádjuk ki, van neki még néhány furcsa receptje.
Van
neki s Mocsáry Lajos, aki ifjúnak és forradalmárnak nem nevezhetõ, még Mocsáry
Lajos is látta. Õ is látta, csak az a sajnos, hogy kevesedmagával látta és látja.
Egy francia revü a tételes vallások eltûnésérõl csinált nemrégiben egy nálunk
nagyon is korai körkérdést. Mocsáry meg merte sejtetni, hogy nálunk nagyon
fiatal ez a kérdés. Sõt azt is megírta, hogy a klerikalizmus Szent István
koronájának országaiban föl fogja venni a nemzeti köntöst. Fölvette,
dicsértessék a Jézus Krisztus, mindörökké ámen.
Az
Apponyi közoktatási reformjában ez a szédítõ és ez a korszakos. Szervezetlenek
lévén ez országban a tudományosan gondolkozók, biztos a maszlag. Látszólag
minden egyháznak bókol és hajbókol Apponyi és az õ sötét reformkedve: nem
rúgkapál senki. Itt van a híres loyolai iskola, ma már iskolája a mi tanító
iskoláinknak. A protestánsoknak gyilkos pátens, a zsidóknak sárga folt kell
ebben az országban, hogy méregbe jöjjenek. Megkapják, hejh be megkapják, de
Apponyi adja. Észre se veszik, örülni és tapsolni fognak neki. Az iskola, a
jövendõ Magyarország, oda van dobva a római Curia elé. A szent svájci testõrök
taposhatnak rajta, amennyi csak a bélünkbe fér.
Mondhatnák
s mondják is: Apponyiban az izzó hazafi mûködik. Hogy az õ vallása a
patriotizmus vallása s az õ sokatlátott szeme a nemzetiségi vesékbe néz. Igen,
hát ezért kellett az új iskolai törvény? Ezért kellenek a keserítõen pimasz és
hosszú rendeletek és utasítások? Hát nem szebben hangzanék ez; minden
tanítóképzõ-intézet és minden iskola mától fogva állami és magyar? Szebben,
magyarabban és rövidebben lehetett volna-e törvényt hozni?
De
Kalksburg fia libabõrös rökönyödéssel s méltatlankodással utasította vissza ezt
az istentelen gondolatot. Az Egyházra gondolt, az egyedül üdvözítõre. De mert
Kalksburgban tanult s ismeri a magyar birkaságot, egyházakról beszél. Jóféle hájjal kenegeti mindenféle papok hasát.
S ugyanabban az utasításban, ahol az „a” betûtõl a „zs”-ig nemzetiszínû minden,
õ bátran mer prédikálni arról, hogy a haza se kutya, de a valláserkölcs s az
egyházak üdve pláne nem az. Hogy azután az oláh és tót iskolákban a nemzeti
címeres zászló alatt fölosztják még a magyar mennybéli üdvösséget is s
ellenséges, primitív, de erõs kultúrák fáját szöktetik papkertészek és hóbortos
iskolamesterek az ég felé, ez mellékes. Apponyi már olyan kipróbált hazafi, aki
a hazával úgy kísérletezhet, mint egy most épült híddal.
De
ki fogják függeszteni minden iskolában a legmázoltabb történeti képeket. És
milyen képek lesznek ezek, oh nép
iskola? Tiborcé is ott lesz közöttük, aki a Katona József zsenije révén van
olyan történeti alak, mint Anonymusnak bármelyik alakja? Ott lesz-e Dózsa
György, Esze Tamás, Martinovics és Táncsics? Végre ezek is csak hõsei voltak
talán a mi hõsietlen, keserves ezer évünknek? De nem, nem. Szent Imre, Szent
Gellért püspök, Pázmány Péter fognak lógni a falakon. S ha Apponyi
becsületesebb volna csak annál, amilyennek magát képzeli, ott lógna mellettük Kollonics
is. Szegény, derék, naiv Kollonics, be sokat tanulna, ha ma élne. Nem
okvetlenül kell azzal kirukkolni, hogy Árpád országát koldussá és katolikussá
kell tenni. Megteszi szépen ezt egy közoktatási utasítás is. Borzasztóul
nemzeti, rikoltóan nemzeti színekben. De hathatósan hangsúlyozva azt, hogy az
egyházakra bízatik szegény Magyarország sorsa. Oh Kollonicsnál is naivabb
egyházak, kik nem sejtik, mit jelent ez a nagy egyház-tisztelet. Küldjenek
hálás sürgönyt a zsinatok. Hamar, mert késõbben még megtörténhetik az a baj,
hogy - látni fognak.
Úgy
érezzük, hogy remegõ pápista lelke Apponyinak Franciaországtól borzadt össze.
Jövõbelátóan meg akarja védeni a klérust és a fekete mannát a pusztulástól.
Hazát akar teremteni a mindenünnen kivert Egyháznak. Teheti, mert
piros-fehér-zöld a lobogója. Teheti, mert ez az ország már úgy elaludt, hogy
lehet vele mindent tenni. Csak sejtjük például, hogy Baksay Sándor sírt a minap
egy Bonifácius-jelû zsebkendõbe egy lapban a terjeszkedõ, az ölõ szándékú
klerikalizmuson. Nem megríkatóan jellemzõ az, hogy az egyetlen Bonifácius is
lepelbe búvik? Nem ríkatóan megdöbbentõ-e az, hogy a liberális magyar
katolikusoknak egy tucat esztendõvel ezelõtt híres-szép táborából már a
zászlórudat se látjuk?
És,
jaj, be tudja ez a kedves, gonosz Apponyi, mit és mikor csinál. Mit mondjunk?
Ma is szomorú magyarnak lenni és élni. De ahogyan a jövendõ Magyarországot
építik suttyomban, szépen, az ember hálát ad az istennek, akiben talán nem is
hisz, hogy ma él és nem holnap.
Budapesti Napló
1907. augusztus 3.
Ady Endre
|