|
I.
István gróf koporsójánál
Mindent
elért Nagykároly ura, István gróf, az ország elsõ gavallérja. Íme, a
gyászjelentés mondja: legjobb férj, legjobb atya, legjobb nagyatya, legjobb testvér.
Hogy férjnek milyen volt, ez a zsombolyai és janovai gróf Csekonics Margit
magánügye. Hogy atyának milyen volt, errõl már többet és nyilvánosabban
hallottunk, de fátyolt reá. Feketét, finomat, úri fátyolt, amin keresztül az
ember nem láthat. De a „legjobb testvér” címhez mégis csak megidézzük gróf
Károlyi Gábort. A „legjobb nagyatya” címhez szóljon hozzá (már kedves és
értelmes lehet) a Frank Boriska kontesz-leánykája. Ezek az urak, ezek a Károlyi
Istvánok egyetlenegy dolgot megtanultak Deák Ferenctõl. Hogy az újság, a hírlap
ne hazudjon. De ne hazudjon, az istenfáját, a gyászjelentés se.
II.
Beszéljenek a számok
Húsz
esztendeje sincs, hogy ezt a banális fölszólítást kikacagtatás veszedelme
nélkül lehet már leírni Magyarországon. Kegyesek lettünk a statisztikát, a
számokat tudomásul venni. Nos hát: az 1901-1905 évek alatt a következõ
irányokat vette a magyar középiskolai ifjúság életalapító hajlandósága.
Hittanhallgató lett 12.5 százalék, jogász 23 százalék, hivatalnok 10 százalék,
katona 8 százalék, bölcsész 11 százalék, orvos 9 százalék, mérnök 5 százalék,
gépész és vegyész 3 százalék, erdész és gazdász 7 százalék, kereskedelmi 3.5
százalék, ipari 0.5 százalék, bányász 0.5 százalék, mûvész 1 százalék, egyéb
vagy késõbb változtatott pályát 6.5 százalék.
Tehát
butító és az élettõl másokat is visszatartó papok lesznek az ifjainkból.
Paragrafusos jogászok, gyümölcstelen bürokraták és katonák. De nem lesznek
mérnökök, gépészek, iparosok. Szóval olyanok, akiknek a segítségével még talán
meg lehetne ezt az országot csinálni.
III.
Budapest népe önérzeteskedik
Budapest
népe önérzeteskedik, csak túlzás és baj ne legyen belõle. Ahogyan mostanában
például a ház-uzsorásokkal elbánik, ez már beszéd. Ez már a nagyvárosi
tömegnek, a kultúra derékhadának, dolgozó lelkiismerete. Azt szokták mondani a
vidéken, hogy ez az ország Budapest érdekében él és kínlódik. Budapest pedig,
elmondhatja, hogy ez az ország azt hiszi, nem lehet mást nyúzni, csak õt. Ez a
szembeállás sohse volt igazságos, ma sem az. De az tény, hogy drágán fizet az
ember azért az isteni tudatért, hogy õ - fõvárosi. Helyes, ha ennek az
összevissza, nagyon ötletszerû nagyvárosnak lelkiismerete s önérzete kezd
lenni. Szeretnõk, ha nem csak gyomor-ügyekben volna ilyen gerinces és öklös
Budapest. Mert ne felejtse el senki ebben a szomorú városban, hogy alapjában
minden a gyomor rizikójára játszik. Az is, ha itt álhazafiasságból szélhámos
szószátyárokat tartunk ki. Az is, ha gyávaságból mindenféle kormánnyal
barátságba[!] vagyunk. A háziurak mellett ne felejtse el Budapest, hogy a
haza-urakon, a nagyszájú senkiken, a kormányzó iparlovagokon is lehet, sõt
kell, egyet-kettõt ütni.
Budapesti Napló
1907. augusztus 3.
Lellei
|