|
Vidéki
újságírók párbajáról mostanában ismét sokszor olvasunk, sõt írunk Budapesten.
Olvasunk, sõt írunk az ilyen párbajról, de alattomban nem tartjuk eseménynek.
Ha jutna, kerülne idõnk reá, még talán tudományosan is magyaráznók. (A
napfoltokkal, esetleg avval az üstökössel, mely most állítólag alkalmatlankodik
a Napnak. Ezt tennõk, ha véletlenül Flammarion ugyanez idõben az olvasmányunk.
Ha viszont nemzeti szociológusok vagyunk, kisüthetnõk, hogy nyugtalan a vidék.)
A korrespondenciát a vidék és Budapest között mindenképpen õk, a vidéki
újságírók, eszközlik úgyis leggyakrabban. Ha tehát a vidéki újságíró bármi
okból búsul vagy verekszik, tudatosság nélkül a vidék hangulatáról ad
beszámolót.
Az
egész kérdés pedig, mint millió nagy kérdése a kis magyar társadalomnak, áll
elõttünk ostobán, értelmetlenül, elintézetlenül, magyarázat híján. Megoldani
úgyse tudjuk, de miért ne hordjunk köréje két-három gondolatot? Magyarországon
(ezt Ignotus mondta egyszer nekünk s kár, hogy nem ír róla ez a nagy ember) még
közepes intellektusoknak is olyan iszonyú problémákkal kell viaskodniok,
amilyenekhez, ha az ember egy nagy nációba születik bele, csak egy Taine-nek,
egy Brandes-nek, valaki ilyesnek van nyilatkozó jussa. Ilyen a mi helyzetünk,
ilyen komplikált az egész Kárpátok alatt és körül elhelyezett Magyarország. Az
ember megérti, hogy Magyarország vezetõ emberei között ezer év óta nem volt
négy-öt gondolkozni tudó. Sõt megérti azt is, hogy miért utálják itt a
gondolkozást, mert itt a gondolkozás sokkal nehezebb tudomány, mint másutt.
A
vidéki újságíró (sokszor sejtelme sincs róla szegénynek) ennek a fatális
geográfiai, nemzeti és szociális beállításnak a mártírja, még talán olyankor
is, amikor szeretett kartársával egy kis segédszínésznõ vagy egy kis
állítólagos (talán valódi) panama miatt pofozkodik össze.
De
az már egyenesen megható például, ha Turócszentmártonban vagy Újvidéken azért
kell összeapríttatnia magát az újságírónak, mert Szent Istvánnak az volt a
véleménye, hogy az egy nyelvû nemzet erõtlen. Nekünk, a nem sovinisztáknak is,
legsiralmasabb problémánk a nemzetiségi kérdés. Olyan sokoldalú, sokigazságú és
sokbánatú, hogy az ember írni se mer õszintén róla. Ellenben a vidéki újságíró
bátrabb, mint mi vagyunk. Akkor is, ha tót, ha sváb pángermán, ha szerb (az
oláh legkevesebbszer lovagiaskodik). S akkor leginkább, ha magyar s úgy
képzeli, hogy ami hibát Szent István óta kedves államférfiaink elkövettek, azt
neki kell reparálnia.
Még
ha stréberkedésbõl teszi is, bennünket mindig meghat, ha a vidéki újságíró, a
magyar újságíró, azért párbajozik, mert ebben az országban nemzetiségek is
grasszálnak. Akkor is, ha a vidéki újságíró úgy érzi, hogy a darabontnak, a
hazaárulónak ki kell taposnia a belét. Akkor is, ha úgy gondolja, hogy a Fõ
utca kövezésénél történt visszaélések vannak olyan fontos dolgok, mint a hágai
konferencia aktái és érdemes ennek (a Fõ utca kövezésének) igazságáért esetleg
meg is halni.
Akárhogyan
(ennek az irkafirkának ez az elsõ célja) olvassuk több érdeklõdéssel és meghatottsággal
a vidéki újságírók párbajáról szóló híreket. Vegyük végre tudomásul, hogy ebben
az ádámcsutkától lábbütyökig romlott országban õ közöttük kell keresnünk a
vitézség, a naivság, a jóhiszemûség, a hit és cél lovagjait. A párbajellenes
ligáért is hamarabb lelkesedtek õk, mint itt Budapesten. És ne kacagjunk, de
sírjunk rajta, hogy többet párbajoznak ma is még, mint mi valaha és ma.
Budapesti Napló
1907. augusztus 4.
A. E.
|