181. A TÖRTÉNELMI PELLAGRA

Boldog Máramaros, ahol az emberek még ölni is tudnának, ha haragba jönnek. Vaskóh vidékén és fölöttébb sok táján Magyarországnak az emberek már haragudni sem tudnak. Egyszerûen gyönyörû az a hír, amely Máramarosból érkezik. Kaszát fogott a paraszt, mert megint eltagosítottak tõle valami százhúsz holdnyi földet. S a Kõhátról úgy görögtek lefelé a földelmérõ urak, mint télen a lavina. Brávó, hurrá, Máramaros, talán egyetlen forradalmi szöglete Magyarországnak.

Bezzeg Vaskóh vidékén nem fog már kaszát a paraszt. Részben mert gyönge a karja, részben mert elzálogosította a kaszát. Tejjel-mézzel folyó és bõvelkedõ Biharban például ez a helyzet. Éhezõ falvak rongyos parasztjai összeverõdnek. Gyöngült inakkal, egy-két napot gyalogolnak, míg Nagyváradra érnek: Gróf Eszterházy (hát még a herceg) ha nekidurálja magát, Budapestre hajtat a négyesével ezalatt. S mennek a büdös, kiéhezett parasztok domnu fõispán Glatzhoz. S kérik alázatosan azt a kenyeret, melyet a nagybirtok ezer év óta, de állhatatosan rabol el tõlük.

Magunk részérõl mindig megértés járt ki azoknak, akik Magyarországon történelmi alapon állnak. Valóban, a történelem nélkül nem lehetne megérteni ennek az országnak a dolgait. Szegény Acsádi, õ öreg korára kezdte pedzeni az ügyet s bele is halt. De õszintén sajnáljuk õt s még a Márkiakat is, hogy a történelmi fundamentumot lazították. Mert a vaskóhi parasztok éhínségét is csak a történelem fejtheti meg. A bihari gyomrok korgása nem egyéni korgás, de históriai. A vaskóhi parasztokat megvigasztalhatná, ha értenék, hogy õk tulajdonképpen históriailag éheznek. Minket komolyan elragad az a valóság, hogy kilencszáz év elõtt is úgy volt itt minden, mint ma van. Legföljebb (no, ez kicsi differencia) a jobbágyra jó volt akkortól kezdve egészen negyvennyolcig vigyázni. Mert a jobbágy e szép idõkben, ha jó jobbágy volt, majdnem annyit ért, mint egy ökör. Tehát, ha ötszáz jobbágyból százat vagy kétszázat elvitt az éhtífusz a váradi püspök országában, a megmaradtakat (direkt) siettek málé-kenyérrel jóllakatni. Ma már nincs meg ez a szép rend és úri humanizmus. Ma a latifundium kissé dühös a parasztra, mert a Németországból rendelt gazdasági gépeket drágán kell fizetnie. Aratott, gyûjtött, forgatott, kaszált, kapált a paraszt, ha a hajdu rákiáltott. Ma még napszámot is kér a gazember, a disznó. Szerencse, hogy ez a napszám jóval kisebb, mint amennyit borravalónak szoktunk adni (méltóztatnak tudni, méltóságos urak) a Moulin Rouge-ban.

A máramarosi, mondjuk szarvaszói oláh kaszát ragad. Mi ezt is meg tudjuk magyarázni. Dózsa György óta igazi, magyar parasztlázadás nem volt. Lett volna egynehány, de (nagyon okosan), urak álltak az élére. Így lett Esze Tamás buzgóságából Károlyi Sándor által majtényi fegyverletétel. S a szabadságharc idején is például Vasvári Pál olyan csapatot vezetett, amely szívesebben ment volna neki a nagyváradi püspöki aulának, mint a piskii hídnak. Azért, légy nyugodt, hazám, a nagyváradi püspök olyan személyesen hazafi, mint amilyen személyesen érkezett vissza a minap csúzos fejedelmünktõl, Herkulesfürdõrõl, Szterényi államtitkár.

Édes eset, hogy hogyan tálalják föl a lapok a bihari tömegpellagrát. Az senkinek és egyetlen újságnak se fáj, hogy a váradi két püspöknek kissé sok a földje. A kanonokok szintén nem földnélküli Jánosok ott, de errõl sem olvasunk. Azután van ott némely Zichy-birtok is és hasonló. (Mi lesz avval a millióval, amit néhai Jenõ nemzetének ellentállására adományozott?)

Nemcsak Vaskóh vidékén, de az egész országban így áll a bál. A paraszt, a történelmi pária, juthat ama földekhez, amelyeket a latifundium vagy azért enged át, mert õ jó vagy azért, mert a földek már a gepidák korában sem termeltek, vagy azért, hogy legyen hova levezetni az árvizet az ezer holdakról. A máramarosi oláh még tud lázadni, mert emlékszik Hórára és Kloskára. De a belsõ magyarországi magyar és oláh - koldul. Ha ki nem vándorol Amerikába, amit ma már könnyebb szívvel cselekszik meg, mint Eötvös József a maga külföldi útját, melyrõl lírai költeményt írt. „S ha visszatérek, boldogulva, hon, hadd lássam népemet virányidon.”

Szóval ebben az országban Weltner Jakabék csinálnak minden bajt. Apró incidensek, szó sincs róla, elõfordulnak. De ahogy mi nemzeti demokrata kormányunkat ismerjük, Máramarosban sem lesz az embereknek sokáig joguk és kedvük a kaszához. Úgy nézzük a kórt, hogy Máramarosban nincs elég hitbizomány és latifundium. Tessék ott több latifundiumot csinálni, mint ma van. Egyetlen gyógyszer, hogy ebben az országban rend legyen. Rend, állami kivándorlás, pellagra és Ázsia. S egyébként se nép, se kasza, se jómód, se forradalom, se kultúra.

Budapesti Napló 1907. augusztus 8.

Ady Endre