|
I.
Morris Rosenfeld él
Úgy
látszik, hogy Morris Rosenfeld él. Kitelik tõle, amilyen élhetetlennek
ismerjük. Slemil, Slemil, hitvány zsidó, meg költõ. Micsoda kárt okozott ez az
ember a kiadóknak. Még Wolfnerék is adtak volna ki tõle kötetet. Erre, amikor
már annyi érzõ cikkíró elbúcsúztatta (egy cikk ára Vlagyivosztoktól New-Yorkig
5 és 100 korona között variál), él. Él, tehát ismét nem lesz neki becsülete.
Csak az az egy szerencséje marad meg, hogy vak. Személyesen nem fog olvasni és
látni senkit.
II.
A magyar Varazze
Schlauch,
Bubics, Ivánkovics, Császka, Pázmány… Pardon, Magyarországon nem szabad a
papokat bántani, Olaszország azonban már majdnem léghuzamosan szellõzteti a
kolostorait. Nálunk ez nem divat, nem úri dolog, nem sikk. Éppen hogy a
fõpásztorokról néha valamit megtudunk. De nem igaz az, hogy fejétõl büdösödik a
hal. A mi szerzetesrendeinkben roppantul szûzi élet folyik. E sorok szerény írója
nem is famózus szerzetes-tanárok iskolájában élte és tanulta le zsenge
ifjúságát. Ha valaki, mint diszkrét magánszemély érdeklõdik, szolgálni tud
néhány pikáns ügyet. Megírni azonban sohase fogja, mert már ült tömlöcben a
papok miatt.
III.
A Barkász fiú
Irhattuk
volna esetleg: a Losonczy-fiú. Az a
Losonczy, ki szintén mostanában mint piromániákus a bolondokházába került. A
Barkász, mint annyi Barkász és Losonczy, rossz fát tett a tûzre. Váltót is
hamisított, lecsukták, rendben van. A történelmi magyar középosztály. Az az
osztály, mely a maga analfabéta angolságával fölvette a dzsentri nevet. És
produkál legjobb esetben képviselõket, Barkászokat és Losonczyakat. Tehát
halljuk meg a kor esdõ szavát. Mentsük meg a történelmi középosztályt. Mentsük
meg a történelmi középosztályt.
Budapesti Napló
1907. augusztus 8.
Lellei
|