I.
Kossuth õfelsége társasága
Akármilyen
nagyfene úr is Kossuth Ferenc, megengedi, hogy Clemenceau urat se tartsuk kicsi
úrnak. Igaz, hogy egy demokrata országnak a miniszterelnöke, de ez az ország
mégis Franciaország. Nos, ez a Clemenceau is gyógyíttatja magát, ami alapjában
nem nagy szégyen. Hízelkedõ újságírók beszámolnak a Clemenceau-k lépéseirõl,
sõt szuszogásairól is. Azonban ország-világ olvashatja, hogy Clemenceau minden
szabad idejét Brandes Györggyel tölti. Brandes Györggyel, aki nem is francia,
nem is politikus, de aki mégis valaki. Még annak dacára is, hogy Budapestre
ugyan idecsalták, de nem hallgatták meg. És mit olvasunk Kossuth õfelsége
társaságáról hû újságíróinak jóvoltából? Mellette van Múzsa Gyula, aki jó
tornász, vívó, atléta, de reméljük, hogy Brandes-szel mégse óhajtana egy
kultúrás versenypályán birokra kelni. Mellette van Pallay Sándor is, aki
valószínûleg jobban ért a masszázshoz, mint Brandes, de az irodalomhoz, a
gondolkozáshoz aligha. Satöbbi. Az ember vagy elszomorodik vagy fölkacag, ha
ilyen ellentétben lát ilyen két nagy urat, mint Kossuth és Clemenceau.
II.
A dal, a dal, a dal
Mi
zengi túl a bérceket uraim és hölgyeim? A dal, a dal, a dal, mint méltóztatnak
tudni. Volna-e a dalnak valami köze a kultúrához? Habozás nélkül volna, ha
szeretett honi dalárdáink nem egzisztálnának. De szeretett honi dalárdáink
egzisztálnak s ez évben, Egerben, e híres érseki városban dalárkodnak. Miket
képesek az emberek, e dalárok, inni, enni és eldalolni, hihetetlen. S végül
tönkre teszik a magyar és egyéb dalok becsületét és hazamennek. Õk elvégezték
azt, amihez tehetségük van. Mi azonban tõrrel szívünkben kérdezzük: hát ilyen
Magyarországon egy kulturális ünnep? És szabad-e dalolni, ha az ember rosszul
és rosszakat dalol?
III.
Vilma gyermeket vár
Szegény
hollandus királynõ, oly szomorú az õ esete, hogy csak verset volna szabad róla
írni. Nem elég, hogy él, de egy egész ország követelve néz reá. Szinte már az
utcagyerekek is kiabálják felé:
-
Vilma, Vilma, szülj egy trónörököst.
És
most, ha jól sejtjük, ötödször bocsátják világgá a hírt. A felséges asszony
családi örömök elõtt áll. Amilyen szerencséje van szegénynek, megint baj lesz.
Nem lesz trónörökös, sõt örökösnõ se. És szegény Vilma királynõnek, akinek,
mint anyaságra hiába törekvõ anyának, önmagának, elég bánat ez, sírni fog
kelleni nemzete nevében is.
Budapesti Napló
1907. augusztus 18.
A. E.
|