I.
A gimnázium kérdése
Ifjabb
Pató Pál úr sokkal ártalmasabb egyén, mint az apja vagy a nagyapja volt. Mert a
régi Pató Pálok boldog, csendes idõkben éltek gyorsvonat és automobil nélkül.
Ellenben ifjabb Pató Pál úr szintén ráér mindenre, belátása is van. Csakhogy
mindent akkor lát be, amikor már késõ. Most például már belátja, amit két
évtizede hiába ordítottak a fülébe. Azt tudniillik, hogy a magyar gimnázium
lélekmészárszék. Hogy az osztály-wirtschafton kívül a gimnáziumnak köszönhetjük
azt a nemzedéket, melynél haszontalanabb, léhább egy korban és egy országban se
élt. Pató Pál úr kezdi ezt belátni, zokog is miatta, de cselekedni még így
elkésve se fog. Megmarad tovább is mai szabásában, gyilkos munkájában a magyar
középiskola. Butítja, pocsékolja, öli azt az anyagot, amelybõl Magyarország
számára intelligenciát kellene nevelni. Mert Pató Pál úr azt már nem látja be,
hogy a mai gimnázium azért nebáncsvirág, mert ennek az iskolának rendszere,
nevelése áll nagy érdekében a mágnásoknak és a papoknak.
II.
Háború ellenség nélkül
Hát
mi is üdvözöljük a Pécsre sereglett klerikális hadat. Igazuk van, õk az
erõsebbek, õk az okosabbak. A háború pedig nem csókos, zsebkendõkiváltósdi
játék. De azért engedtessék meg sírva elkacagnunk magunkat. Hol az ellenséges
hadsereg, mely ellen a klerikalizmus sorakozik? A haladásnak, a világosságnak,
az újításnak van-e szervezett tábora Magyarországon? Olyan, amely ellen
érdemes volna drága mozgósítást rendezni? Legföljebb arról lehet szó, hogy
valamikor lesz ellenség. Mert lehetetlen, tudományellenes kétségbeesés volna
azt hinni, hogy csak éppen Magyarországon nem lesz szervezett, félelmes, szép,
hatalmas tábora az emberi haladásnak. A háborút tehát a feketék egyelõre
ellenség nélkül harcolják. Mulassunk vagy sírjunk e furcsa-furcsa háborún?
III.
Jön az ínség
Erdélybõl,
Biharból, Beregbõl, Árvából, mindenünnen egyforma hírek. Már-már itt az ínség
és rettenetes tél vár a magyar föld népére. Még talán Belényes vidékén sem lesz
másként, pedig egy képviselõválasztás sokat tud enyhíteni egy-egy vidék dolgán.
És e vészhírekre talán megriadnak azok, akik bennünket kormányoznak? Dehogy,
szaporodnak a csendõrõrsök s a fõszolgabírók mindenünnen boldogan jelentik,
hogy szekérszámra szedik össze a nép között terjesztett izgató iratokat. Így
kell ínséget megelõzni és szociális politikát csinálni. A fõszolgabírói irodák
tele vannak elkobzott nyomtatványokkal. Az egereknek legalább lesz mit
fogyasztaniok Magyarországon.
Budapesti Napló
1907. augusztus 27.
A. E.
|