203. SAJÁT LÁBÚLAG RÚGJÁK EGYMÁST

- Nemzeti Kaszinó és a Magyar Lovaregylet ügye -

Budapest, szeptember 3.

Demokrata Magyarországunkat váratlan szenzáció tüzeli e különben is forró napokban. A Nemzeti Kaszinóba sarkantyús, finom, sárga csizmás lábbal belerúgott a Magyar Lovaregylet. A Nemzeti Kaszinónak hat mágnása akart belépni a Magyar Lovaregyletbe vagy mondjuk bennfenteskedve: a zsoké-klubba. A hatból könnyen, fekete golyó nélkül csak egyet fogadtak be, ez is egy Esterházy. Alig-alig juthatott be egy Pallavicini és egy Wenckheim, ilyen kitünõ két fõ-fajmagyar. Ellenben kibukott, coki-üdvözletet kapott egy valóságos Károlyi gróf és Vojnits báró. Harmadiknak egy erdélyi mágnás, ami már nem olyan nagy csoda, mert az erdélyi mágnást máig sem veszi komolyan a magyarországi. Az erdélyi mágnásnak úgyszólván csak azóta van egy kis becsülete, mióta zsidó bárók is vannak.

Képmutatók volnánk, ha azt mondanók, hogy nem érdekel bennünket a Nemzeti Kaszinó és a Magyar Lovaregylet e mulatságos ügye. S nem is véletlen dolog az, hogy õk éppen akkor bolondoznak legjobban, amikor mi egyre többen vagyunk. Mi, akik úgy sejtjük, hogy: most vagy soha, mi is rúgunk már egyszer. Rúgunk pedig minden megkülönböztetés nélkül a Nemzeti Kaszinóba és Magyar Lovaregyletbe egyformán.

Nagyon tetszik nekünk, ha õk egymás között új, úri klasszisokat állítanak föl. Valahogyan így szórakoztak a francia nemesek is, mielõtt a nép el nem bömbölte magát s meg nem rohanta a Bastille-t.

Addig is, míg a latifundium gõgös urai, akik Nyugaton éppen annyik, mint a cigányprímások, amikor tudniillik intelligens helyeken próbálnak kopogtatni, nagyot esnek, gyönyörködjünk az apró pikantériákban. Zsidó újságírók milyen tisztelettel kerülgetik a zsoké-klub forró kásáját. Harcias demokratáknak minõ elégtétel, hogy a Nemzeti Kaszinó tagjain is eshet „társadalmi sérelem”.

Talán ne soroljuk föl a többi könnyû, kínálkozó pikantériát. Már az maga is pikantéria - igaz, egy kissé szomorú pikantéria -, hogy mi magunk is írunk a demokrata Magyarország e késõ nyári szenzációjáról. Ez azt jelenti mégis, hogy a magyar társadalom színe és ereje még mindig a lovak köré csoportosul. Ugyanakkor, amidõn azt is jelenti, hogy velõtlenül is erõs ellenségeink már egymás megmarásánál tartanak.

Mit mondjunk, mikor inkább viharsejtések, mint jóslások, amit mondani tudunk. Egy meg­késett ország készül az álombarlangjából kijönni, mint a medve Gyertyaszentelõkor. Az bizony furcsa kis társadalmi harc lesz, amit Magyarország a közeli jövõben produkálni fog. Kissé zavaros, példátlan, nyolc-tíz korszakból összeszedett fegyverekkel. De nagy harc lesz, de jön ez a harc. Igazán nagy szolgálatot tennének önmaguknak a mágnásurak, ha addig egy­mást vernék agyon. Mégiscsak más az, ha rangbeliek végeznek az emberrel, mintha a mob végez.

Budapesti Napló 1907. szeptember 4.

Lellei