|
- Mennyi szobor,
mennyi szobor, mennyi szobor -
Van-e
még az öt világrészben egy olyan Hellász, mint Magyarország? Mi vagyunk az
Újkor arisztokráciája, költõk, filozófusok és mûvészek nemzete. Évszázadok óta
finomodik, mélyül a lelkünk s arcunkon az intellektuális kultúrának fényessége.
Megigézett, boldog rabszíjon tart bennünket az Eszme és a Szép. Még idegenbõl
is hozzánk jönnek századok óta költõk, mûvészek és tudósok. Aki csak érezni,
gondolkozni, szavakat csiszolni, nagy illúziókat adni tudott, az nálunk szent,
mint Indiában a bolond. Megható és világraszóló például a költõk kultusza
nálunk. Lantos Tinódi Sebestyén lantját még mintha ma is verné nekünk. Kazinczy
Ferencnek a szobra nélkül Érsemjén is boldogtalan volna. Szobrot kap Dukai
Takách Judit és szobrot kap Vaálon a vén, csonka szomorú óriás: Vajda János.
Nagyszalonta a Csonkatorony mellé Arany János szobrát is fölállítja. Szigligeti
is szobrot fog kapni és minden szellemi nagysága az új Hellásznak, aki volt,
van és lesz. Ahol így, gomba-módra terem a költõk szobra, milyen gazdagok
lehetnek ott a szívek. A pásztor az õszi pásztortûz mellett Dukai Takách Judit
könyvére hajtja a fejét. A börzeügynök magával viszi a börzére Vajda János
kötetét. Merõben esztétika ebben az országban az élet fölfogása s csak
versekkel lehet közeledni az utcasarki nõhöz is. Szép ország, szerelmes országa
a Szépnek, a jövendõ nemes embertípus ígéretföldje.
(Ha
Anatole France itt született volna, kétszáz havi forintokért névtelen
vezércikkeket írna valamelyik lapban. Két-háromszáz emberen kívül fogalma sincs
ebben az országban arról, hogy itt irodalom is van. Vajda Jánosnak Vaálon
szobra lesz, de életében Vaáltól akár nadrágja se lehetett volna. Egyszer
fürdõbe kellett volna mennie a beteg, vén, nagy embernek. Egy jeles írónk
szaladgált ki neki egy nyelvészeti munkáért száz forintot. Vaálon az
alszolgabíró esetleg a cigánynak ad ennyit egy kedves éjszakán. A közönségnek
nincs aki megmondja s nem is akarja megmondani senki, hogy ki kicsoda. Már
német revük alaposabban foglalkoznak magyar írókkal, mint itthon. Van egy
hatalmas erejû, fiatal írónk, akinek a novelláit egyre-másra fordítják németre.
Itthon majdnem agyonhallgatják, keserítik, majdnem észre se veszik.
Szarajevóban képes levelezõ-lapokon terjesztik az arcképét s szerb nyelven
talán többen olvassák, mint magyarul. Fölnõtt egy írógárdánk, amelynek alig van
mása ma. S ez a gárda kénytelen magát megadni egy falat kenyérért, amit jobb
esetben elébe dobnak. A Balkán, a Balkán, a Balkán,-ról sokszor beszélünk,
írunk gúnyosan. De ha igazi kultúra nincs is a Balkán-országokban, van valami
gyönyörû, heves álmodozás - a kultúráról. Ott akarnak az emberek nemesebbek,
befogadóbbak lenni. Mi hazudunk egymásnak és szobrokat állítunk azoknak,
akikhez semmi közünk sincs.)
Budapesti Napló
1907. szeptember 14.
A. E.
|