|
- Aki panaszkodik,
bolond -
Tegnap
szomorúságban találtam az én bölcs barátomat, Biászt: sírt.
-
Oh bölcs férfiú, Biász, talán siratsz valamit?
-
Igen, siratom magamat és siratom Nagy Gyula szûcssegédet.
-
Értelek, óh Biász, azaz, hogy nem egészen értelek.
-
Hát lásd, Nagy Gyulát sietve elvitték Lipótmezõre. Mert azt hirdette, Budapest
a világ legnagyobb uzsorása. Hogy itt minden méregdrága, a lakás, a tej, a
szén. Hogy itt a Dárius kincsét is megeszi az ember. S hogy itt csak a
forradalom segíthet s jön a forradalom.
-
Csakhogy Nagy Gyula egyebet is csinált, óbégatott az utcán.
-
Persze, hogy óbégatott s éppen az a baj, hogy kevesen óbégatunk. Össze kellene
állnunk naponként legalább tízezren. Óbégatva kellene bejárnunk Budapest utcáit
s harsogni a Nagy Gyula igazságait.
-
Én hallgatni fogok, óh Biász, s te mondd el nézetedet.
-
Nem lehet, nem is fogom elmondani, éppen ezért sírok. Már Magyarországon sohase
lesz szabad panaszkodni. Itt már mindenki csak azt mondja, amit nem hisz. Ez
példátlan, ilyen még sehol se történt. Odüsszeusz embereit disznókká varázsolta
Circé. Valami új Circé járt erre s hazugokká változtatta a magyarokat.
Panaszkodni szeretne mindenki s nem mer panaszkodni. Még az is elégedetlen,
akire irigykedünk. De jaj annak, aki mégis panaszkodik, mert azt beviszik
Lipótmezõre. Aki nem hazudik, az bolond:
-
És mit tudnál mégis tanácsolni, óh Biász?
-
Forradalmat, amit szegény Nagy Gyula is megjósolt. Újra mondom: álljunk össze
legalább vagy tízezren. Rohanjuk meg a lipótmezei tébolydát s szabadítsuk ki
Nagy Gyulát. Nagy Gyulát, a bolondot, a becsületes embert, aki hangosan mert
panaszkodni.
Emeljük
a vállunkra s menjünk vele elõször is a parlament elé. Mutassuk fel õt
mindenekelõtt a farizeusok és bambák e gyülekezetének. Álljunk meg vele a Kúria
s a független magyar bíróság más palotái elõtt. A koalíciós lapok
szerkesztõségeit se hagyjuk ki. Még talán a Képzõmûvészeti Társulatot s a
Singer és Wolfner könyvkiadó céget sem, ahol irodalmat gyártanak. Álljunk meg
az Opera elõtt, a pártkörök a klubok a színházak elõtt. Mindenütt, ahol a
hazugokká varázsolt magyarok nyilvános szállásai vannak. És mindenütt ordítsuk
el magunkat: „itt van Nagy Gyula”. Itt van Nagy Gyula, aki meg tudná nektek
mondani az igazat. Mást nem lehetne tenni legjobb esetben sem. Nagy Gyulát
lehetne csak megszólaltatni, mert ez idõ szerint csak a bolond mondhat igazakat
Magyarországon.
Budapesti Napló
1907. szeptember 15.
Lellei
|