|
Palástját,
a néha kopottat, szél cibálja és zápor veri szép és magyar Magyarországon.
Sokat elmélkedik, sokat tûr, sokat hallgat s Uray Imre el is nevezi szegényt
együgyûnek. Azt tanulta s ahhoz van kedve, hogy ne békétlenkedjék, hiszen úgyis
eleve elrendeltetett minden. Bölcs ember a tiszteletes úr, egy-egy Melanchton
mindegyik, de Kálvin is tud lenni, ha muszáj. Mert mindenekfölött, ha szegény
is, de büszke és szabad magyar a tiszteletes úr. Becsületnek, bölcsességnek
embere lévén, világi csalásokba, gonoszságokba nehezen lát bele. Apponyi Albert
Bécs ellen szólítja csatába, neki csak az jut eszébe, hogy õt Bécs ellen
hívják. Bécs ellen, amely Bécs a régi prédikátorokat börtönbe és máglyára
küldte. Bocskay, Bethlen, Rákóczi trombitáit hallja a tiszteletes és szent
haraggal - országcsalók seregébe kerül. Most már fejére húzza a palástját s
szégyenkezik a tiszteletes úr. De az idõ nem áll meg s akik Bécs ellen vitték a
protestáns papokat, azok most viszik az egész országot Róma felé. Idegen, éhes,
rongyos csuhájú barátok jönnek hízni s kiruházkodni szegény Magyarországra. A
magyar protestáns Siont alá és alá fúrják aknákkal. Színes reverendás püspökök
s pökhendi grófok korbáccsal tanítnak engedelmességre mindenkit. S alázatosan,
béketûrõen már-már a pusztulásba is belekészülne a tiszteletes úr. És mi is
beletörõdünk abba, hogy elveszett Magyarország. Csúfolnak is bennünket, akik
két év óta makacsul egyre azt hajtjuk: fölébred a tiszteletes úr. Nem ébred itt
föl senki már s akik éberek vagyunk, azok is agyonüttetünk.
És
íme, még idejében, följött Budapestre a tiszteletes úr. Kezében a biblia,
szívében a magyarság és a hangja nem kenetes. Innen kiáltja ez ország
katedrájáról: legyen harc, mert velünk van a seregek ura. Ez az ország szabadok
és magyarok Magyarországa. Pompás magyar népe menekül, romlik, fogy, butul.
Hahó, ebbõl az országból nem lesz latrok és csuhások barlangja. Istennek és
Idõnek lelke, bátorsága beszél a beszédben. Nem magát félti, nem magát akarja
fölhízlalni a tiszteletes úr. Országáért, népéért, lélekszabadságért és
tudásért emeli föl a zászlót. A magyar Géniusz szólalt meg a tiszteletes úr
által. A türelmes és bús magyar lélek készül fölszabadulni. Ki nem remél, ha
velünk van s kopott palástját zászlóként tûzi föl a tiszteletes úr. Elvesszük a
herék kincsét, hogy éljenek azok, akik munkálkodnak. Fölemeljük a lealázott
magyar népet a tudás és szabadság tornyába.
Áldja
meg az isten a tiszteletes urat, hogy odaállott a nép mellé. A szabadság, az
igazság, a jövendõ mellé, elõre.
Budapesti Napló
1907. szeptember 21.
A. E.
|