Magyarországon
gyéren terem a felnõttek oktatása, de buján tenyészik a mesemondás a felnõttek
számára. És nem lehet mondani, hogy nem csillognak elég pompásan a felnõttek
meséi. Kacagányos daliák és öröklött jogok, - kirántott kardok a haza védelmére
és patriarchális szeretet az úr és a föld megmunkálója között. Künn Nyugaton,
a valóságok földjén, ahol az ipar gõzkalapácsai dübörögnek, azon törik az
emberek a fejüket, hogyan lehetne megcsinálni, hogy a társadalom még gazdagabb
és mûveltebb legyen; miképp járhassunk valamennyien bársonyban és selyemben.
Nálunk az emberek katonai kérdésekkel foglalkoznak; az ifjút álmaiban és az
öreget szónoklás közben - a hazáért való hõsi önfeláldozás foglalkoztatja, ami
nagyon szép dolog, de sajnos a zónajegyek és az életbiztosítás világában kevés
alkalom nyílik rá. Körülöttünk egyre jobban terjeszkedik a munka; palotákat
emel szemünk láttára, belenyúl a mindennapi kenyerünkbe, a megélhetésünk
módjába: de mi nem akarjuk észrevenni. A vezényszóért kiabáló képviselõk
frakkot viselnek és nem páncélt, konflison járnak, nem pedig gõzölgõ harci
paripán; a modern üzletember is némiképpen más természetû viszonyban áll az õ
könyvelõihez és munkásaihoz, mint trencséni Csák Máté az õ hûséges
jobbágyaihoz. De mi még mindig a régi nemesség katonai és hûbéri szellemében
gondolkozunk; ebbõl a fából faragták ideáljainkat és társadalmi fölfogásunkat
is. Amerikában gentleman a munkás, Nyugat-Európában is egyre emelkedik a
dolgozó ember becsülete: mi pedig felpofozzuk a pincért, ha nem köszönt elég
alázatosan. Ha a munka becsülésérõl beszélünk: biztos, hogy a közgazdasági
tevékenység került szóba. Még a munkát is csak gumirádlison hátradûlõ, pincért
összegyalázó alakban tudjuk elképzelni.
Ha
pedig egy-két bátor ember föllebbenti a múltak meséinek fátyolát, amely a jelen
valóságát takarja; utálat, bojkott és kinevetés jut osztályrészeül. Ha pedig e
valóság maga - az igazi, a legyalázott munka fölemeli a fejét és jogokat
követel: akkor megindul a kiabálás szurony és szolgabíró után. Mert a
mesevilágban sok szó esik a fegyverek viselõirõl, de soha semmi a munka
jogairól. Ha pedig a valóság túlnõ a mese határain: megnyessük a valóságot, habár
patakokban folyik is a vére.
Minden jogi, erkölcsi, társadalmi fogalmunk
egy régi kor maradványa, amelyben több fontossága volt a verekedésnek, mint
a munkának. A nemesség verekedés-szerzette földbirtoka, a hadsereg körül forgó
közjogi kérdések, a párbaj-kódex: ezek a mi szellemi életünk sarkpontjai. És
annyira belejöttünk a verekedésbõl eredt fogalmak rendszerébe, hogy azt
hisszük, bennük rejlik az egész kultúra. Ha a munkások békésen szervezkednek -
jobb munkabérekért - a földbirtokosok ellen, azt mondjuk: lángba borul az
Alföld és tönkremegy a magyar kultúra. Ha gyilkolják a szervezkedõ munkásokat,
azt mondjuk: helyreállott a rend. Milyen õrült felfordulása a fogalmaknak! Az
anyagi és szellemi javak összességét, amelyet kultúrának nevezünk, egytõl-egyig
a munka hozta létre. Egyének, népek, nemzedékek munkája. De a kaszát, a vésõt,
a kalapácsot, a tollat nem a fegyver és az erõszak igazgatja, hanem a munkás
agyveleje. Nemzetek pusztulását
okozta a fegyver, de a gazdagság, a mûvészet, a nemzetek dicsõsége nem a
fegyverben rejlik, hanem az agyvelõben és a dolgos kézben: a munkában.
Egész
Európában, Moszkvától Londonig új és nagy kérdések izgatják az embereket.
Látják, mint növekszik tömegben és fajsúlyban a munkásosztály és látják azt is,
hogy az emberek régi, erõszak útján keletkezett úri-szolgai viszonyai egyre
tarthatatlanabbak lesznek. Új jogi, erkölcsi, gazdasági rendszereket dolgoznak
ki, amelyek mindent a munkára építenek. Anton Menger az õ Neue Staatslehrejében
a munkát teszi minden társadalmi viszony kútforrásává. A kor legnagyobb
gondolkodói foglalkoznak a szocializmus kérdéseivel. Oroszországban államilag
kisajátítják az arisztokrácia erõszak útján szerzett birtokait és széjjel
osztják a parasztok között, hogy a föld azé legyen, aki megmûveli. Nyugat-Európa
nagy ipari városaiban egymás után emelkednek a népházak; falaikat a mûvészet
remekei díszítik, termeikben hangversenyeket és tudományos elõadásokat hallgat
a munkásság, hogy megteljék kultúrával és el legyen készülve arra a percre,
amikor át kell vennie a vezetést a társadalomban.
De
mi ezekrõl a dolgokról nem akarunk hallani. Álomvilágban élünk; nemzeti
hadsereg és párduckacagány a mi ideálunk. Attól, ami volt, nem akarjuk látni
azt, ami van.
Miért
van ez az irtózat a jelen valóságától?
Mert
a nagybirtokosság irányítja az ország közvéleményét. És ez az osztály, amely a
múltban gyökerezik, amelynek összes jogai a fegyveres erõszakból keletkeztek:
reszket attól az iránytól, amely a jövõ felé tör, amely a tudományban,
mûvészetben és a gazdasági életben a munkát emeli mindenek fölé. Mert ez az
irány: A szocializmus. Ezért hirdeti
ebben az országban a pap, az egyetemi tanár és a néptanító, az író és a mûvész
egyaránt a hûbéri és katonai szellem világfelfogását. Ezért zárják el az ország
kapuit az európai tudomány elõl, ezért terrorizálják agyon, aki félre meri
dobni a felnõtteknek való csillogó meséket és önállóan gondolkodni [!] mer.
Mert a gondolkodás [!] egyértelmû a lázadással a nagybirtokosság uralma ellen,
amely az országot szegénnyé, népét koldussá, nyomorulttá, földönfutóvá teszi.
Mert gondolkozni annyit tesz, mint sóvárogni a gazdag, a munkás, a demokrata, a
kultúrával telt új Magyarországért, amely csak a mágnás uralom romjain épülhet
fel.
Merjünk
gondolkozni!
Budapesti Napló
1906. július 1.
A.
|