|
Szomorú
az élet alkonya. Csak a legnagyobb mûvészek tudják magukat túltenni rajta
ambíciójuk féktelen lendületével és egészséges kedvük erejével. Íme, a párizsi
lapok újra Sarah Bernhardt-ról írnak. Ez a grandiózus, nagynevû asszony nem
nyugszik. Lábainál hever egész Európa, oly fényes mûvészi múlt háta mögött,
mint talán senkinek és azért újra és újra nagy nevû mûvészi vállalkozásokkal
próbálkozik. A párizsi élclapok fanyar grimasszal eltorzítva hozzák Sarah
arcképét és azért õ még a karikatúra-rajzolóktól sem retten vissza. Híresebb
már nem lehet, tehát nem reklám vezeti. De azért még mindig játszik. Dacol a
rossz nyelvekkel, dacol a gúnyolódó újságírókkal, dacol a pályatársaival,
összedönti a szerepek korlátait, eljátssza Hamletet és tapsol neki egész
Párizs. S most ismét egy meglepõ híradást kapunk. Sarah Bernhardt legközelebb
Goethe Faustjában lép fel, melyet Henri Bataille dolgozott át a francia
színpadra. Ámde a nagy francia nõ nem a bájos Gretchent játssza, nem is a
fiatal Valentint, sõt nem is [a] kétkedõ Faustot. Sarah Bernhardt a cinikus,
ördögarcú filozófust, a tagadás és kiábrándultság megtestesülését:
Mephistofelest adja. Õ fogja Faustot kiábrándítani, ki egykor az áradozó
szerelmes nõket interpretálta. A Júlia személyesítõje a Walpurgis-éjen a
boszorkányokkal fog mulatni. Az, aki egykor a Kaméliás hölgyben elbájolta az
egész földet, most kegyetlen és jeges igazságokat rikácsol szét a megdöbbent
világba. Bizarr, bolond és nagyszerû vállalkozás. Sarah Bernhardt a lehetetlent
is megkísérli és gyõzni fog. Ez az öreg és csúnyuló istennõ lobogó, dacos
életkedvével megindít. Nevetnünk kellene, de mûvészi energiája még most is
imponáló glóriában mutatja be õt. És ajkainkra fagyasztja a mosolyt, a gúnyt,
az élcet.
Budapesti Napló
1906. december 23.
|