236. A SZTRÁJKOLÓK GYERMEKEI

Fougères néhány év elõtt még egy jelentéktelen sötét zug volt Bretagne-ban, mélyen hallgatott róla a fáma. Ámde a véletlen egy vállalkozónak azt a gondolatot adta, hogy oda egy cipõgyárat alapítson, mások követték a példáját s Fougeres nemsokára a francia cipõipar központja lett. Ma Fougeres-ben harminckét cipõgyár s nyolcezer munkás van. A keményen szervezkedett munkások néhány hét elõtt mérsékelt munkabérfelemelést követeltek. Azóta dacolva a fagyos tél minden szeszélyével, keményen megállották a helyüket. A bátorságuk és állhatatosságuk kitartott, az élelem azonban napról-napra fogyott. Bekopogtatott a nyomor a kis munkáskunyhók ajtaján. Az éhes gyerekszájak élelemért sírtak, a fiókok pedig mind üresen meredtek reájuk. A közeli szegény Rennes munkásai késõbb oltalmuk alá vették az ártatlan proletárocskákat, de bizony a koldus vékony kenyerébõl kettõ még nehezebben lakhatik jól, mint egy. Ekkor jutott a vezetõség eszébe Párizs, a ragyogó, a fény városa, az irgalmas szívû. Felhívásukra hamar megjött a válasz. Jöjjenek a kicsinyek, ha nincs kenyerük, kalácsot ad nekik Párizs, ha fáznak, ruhát kapnak, ha nincs anyjuk, akad itt három is, aki egyet[!] érez a nyomorgó munkások ügyével. Mindent elõkészítettek s ma délután már megérkezett a gyerekek vonatja a Montparnasse-pályaudvarra. Az elsõ nyolcvan jött meg s a rongyos proletárok porontyait a nábob-lelkû Párizs úgy fogadta, mint a királyokat. Halálos csend volt, mikor a vonat lassan megállott. Mindenki érezte, hogy valami ünnepi és különös dolog történik, a szívós emberi szolidaritásnak egy eddig még ismeretlen, nagyszerû megnyilvá­nulása. A kocsikból lassan szálltak ki a négy-tizenkétéves fiuk és leányok tiszta és ízléses ruhában, ahogy csak munkásbüszkeség öntudatában élõ szegénység tud öltözködni. Mikor a gyermekek elhagyták a kocsijukat, sorba állottak s finom, bizonytalan hangocskájukkal az „Internationalé”-ra zendítettek rá. A tömeg megindultan hallgatott. A másik pillanatban azonban mintha csoda történt volna. Ezer és ezer torokból mennydörögve, harsogva süvített fel a dal, a hazátlanok, a proletárok könnyes, keserû, lázongó éneke s daloltak a vasúti állomás elõtt várakozó munkások, daloltak a hordárok, a kalauzok, még a pályamunkások is. Nagy üggyel-bajjal sikerült csak a gyerekeket kihozni a pályaházból. A munkások a fiúkat karjukra kapták, az asszonyok a kisleányokat szorították szívükhöz, azután kocsikra tették õket és egyenesen a munkabörzére mentek. Hatezer munkás fogadta ott õket. A színpadon asztalok állottak, melyeken kalácsok, narancsok, forró csokoládék várták az éhes, mohó szájacskákat. Egy szónok a fougeres-i sztrájkot ismertette a jelenlevõkkel, de minden szem a kis gyerekeken nyugodott s be sem tudott telni boldogságukkal és örömükkel. Azután egy ívet köröztek, melyre a vendéglátók aláírták a nevüket. Valósággal veszekedtek egy-egy gyermekért. A férj, a feleség könnyezve ölelte keblére ismeretlen, ártatlan kis vendégét s boldogan vezette haza. A munkások szebben sohasem ünnepeltek. Utoljára hadd mondjuk el, hogy a fougères-i 80 gyermek úti költségét Clemenceau belügyminiszter fizette meg.

Budapesti Napló 1907. január 16.