242. MAETERLINCK ÚJ DARABJA

Párizs mostan Maurice Maeterlinck, a belga poéta egy új darabjának tapsol. A ködvilágban elmélyedõ misztikus ezúttal újra a meséhez fordult, Ariadne és a Kékszakáll vonaglásos, szenvedéses szerelmét álmodja vissza s mese-hangulatokat, ködös, szomorú álmokat idéz fel, mint annyi más darabjában. Az Ariadne et Barbe-Bleue-ben azonban mégis új utakon jár Maeterlinck szimbolizmusa, a poézisével új gondolatokra mutat fel, színei az eszmevilágba sugároznak s az álmodó költõ itt harcosául szegõdik a nõmozgalomnak, az elnyomott, fejlõdésében megakadályozott, férfihez bilincselt nõknek, akik a férfiak oldalán szótlanul sorvadnak el anélkül, hogy kimondhatnák egyéniségük megváltó szózatát. Maeterlinck darab­jában azonban mégis a zene a legfontosabb, a szavak zenéje s a helyzetek hangulata. A darabot, amint maga bevallja, a Bleubart név varázsos hangzása sugallta. Ariadne pedig nem a klasszikus leányzó, aki az alvilágba száll le. Maeterlinck Ariadnéja az elvarázsolt vár földalatti boltozataiban bolyong, hogy a Kékszakállnak öt feleségét napvilágra vezesse. A Kékszakáll fiatal feleségének hat ezüst kulcsot ad át s egy arany kulcsot, amelyrõl nem tudja, mire való. Ariadne csak ezt tartja meg, a többit dajkájának adja. Alig érinti azonban a kulcsot egyik ajtóhoz, mindkét szárnya szétpattan, s ametiszt-zuhatag, gyûrûk, nyakláncok, diadémek, kar­perecek, záporoznak le: a kincs garmada a márványküszöbre torlódik, a kapu violás fényben sugárzik. Képek, színek. Azután zafírok hullanak, tejszínû gyöngyök, hidegen zöld smaragdok, parázsló rubinok, a hatodik ajtóból pedig valóságos gyémánt-katarakták hömpölyögnek a teremben. Álomhangulat, mese. A színpad ezután egyszerre sötét lesz s öt asszony szomorú sírása hallik. A Kékszakáll feleségei sírnak és a kijáratot keresik a sötétségbõl. Erre megjelenik a Kékszakáll, Ariadnéra támad, mert megszegte a parancsát, a nép azonban melléje áll, úgy hogy már Kékszakáll élete is veszélyben van. Ariadne, a jóságos, a hû menti meg õt. Késõbb Ariadnét a koromsötét sírüregben látjuk, ahol a Kékszakáll öt felesége rongyokba burkolózva, mereven kuporog. Ariadne betöri az ablakot s a sötétségbe beárad az élet-serkentõ napfény. A nõk azonban még mindig rabok, a bûvös várból nem tudnak kiszabadulni. Ha megpróbálják, a vonóhidak felemelkednek s a víz zuhogva tölti meg a bástya árkát. Végre a nép elfogja a gonosz Kékszakállt s megkötözve, véresen feleségei elé cipelik, hogy megöljék õt. Ariadne egy tõrt ragad, a Kékszakállhoz rohan - s elvágja vele kötelékeit. Aztán otthagyja õt. Kimegy a szabadságba. A másik öt pedig szomorúan sorakozik régi zsarnoka mellé… A darabhoz a zenét Paul Dukas írta.

Budapesti Napló 1907. június 11.