|
Londonból és
Berlinből azt jelentik, hogy Tolsztoj Leó meghalt - A hír még megerősítésre
szorul
Budapest,
július 16.
Európa
minden részébõl összeszaladt táviratok adják hírül, hogy Tolsztoj Nikolajevics
Leó gróf, a mi lelkiismeretünk, meghalt. Hangos sírást, banális gyászparádét ez
a hír nem követel, ha valónak bizonyul sem. Jasznaja-Poljana Krisztusa volt
annyira Krisztus, hogy a halál az õ számára igen sokat ne jelentsen. Csak
annyira nem volt Krisztus, hogy megváltson bennünket. Pedig iszonyúakat
szenvedett, mert gondolkozott. Jean-Jacques Rousseau óta ez a krisztusi
kálvária. Nincs rettenetesebb, mint ha a mai ember akar Megváltó lenni. Könnyû
volt a primitív Krisztusok dolga. Õk álmodtak, deliráltak és ha kellett;
mosolyogva meghaltak. Töviskoszorújuk csak a hajukat borzolta föl s a
homlokukat vérezte össze. A mai Krisztus töviskoszorúja benyomja a töviseit az
agyvelõn át a szívbe. Gondolatai nem állnak meg egyszerûen két pillanatig. Ezer
könyv, ezer tudás, ezer emlékezés ficánkol egy egyszerû megállapításunk feje
fölött. Mindegyiknek kard van a kezében s nem tudjuk, melyik fogja lenyiszálni
a legapróbb igazságunk fejét is.
És
a modern Megváltónak, óh istenem, idegei is vannak. Nem is kell, hogy diák-
vagy ifjú huszártiszt-korunkban nõkkel és tivornyákkal hívjuk elõ õket. Ezek az
idegek táncolnak maguktól is, amikor a tánciskola korát már túlhaladtuk.
Hozzuk, a gólyamadár egyszerre hozza velünk, az idegeink Vitus-kedvét. Ha van
Isten, titkok tudója, õ megmondaná, mit szenvedett az Emberiségért, értünk a
gondolatai és az idegei által Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf.
Õ
a mi lelkiismeretünk volt, igen, a mai embereké. Érezte az összes milliók
helyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. Elment õ is a Sivatagba és a
Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltatásunkért. A Názáretihez kívánt mindig
szomjasan és örökösen hasonló lenni. Fáklyája az õskereszténység, a
természettel való alázatos kibékülés volt. És õ maga pedig tipikusan új ember,
mai ember. A kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán
is. Az Emberiségért sír és az individualizmus élõ szobra. Izzóan, nagyszerûen
mûvész és folyton ölnie kell önmagában a mûvészt. Valósággal ütközõje volt az õ
szegény, nagy lelke a fájdalmas, határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad,
gondolattalan állati létezésnek. Akármilyen óriás volt, akármilyen szent volt
Tolsztoj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak.
De
egy-egy törött Krisztus-darabja is Tolsztojnak: egy jótett, egy világ. Meg nem
váltott bennünket, de sokszor megszelídített és megvigasztalt. Arca, a nemes,
fájdalmas, szép apostolarc ott ragyog az emberiség elõtt idõtlen idõkig a
Názáreti arca mellett. Boldogtalan volt a mi boldogtalanságunk miatt. Nagy
volt, szent volt, szomorú volt, jó volt s mégsem ért célt: ember volt.
Budapesti Napló
1907. július 17.
- d -
|