|
- A vén leány
tragédiája -
Mit
csináljon az ember egyebet: megint elõhozakodik az élettel. Az élet még tud
néha igazán megható történeteket komponálni. Ha novellában olvasnók ezt az
esetet, kicsinylõleg intenénk: régi, régi dolog. De így, hogy megtörtént, más.
Így az életre hivatkozunk: az élet az oka, az életé a felelõsség. És mert
megtörtént, riportban számolunk be róla, ha egy kicsit enyhítve is a rendõri
hír színtelen, közömbös szavain.
Mészáros
Júliáról van szó, aki ötvenegy esztendõt élt és leány maradt. Valamikor, fiatal
korában jól ment a sora, jómódú szülei voltak, akiknek házában boldogan élte
napjait. Egyszerre valami ragályos betegség elrabolta tõle szüleit. Egy napon
haltak meg az apja meg az anyja.
Mészáros
Júlia a rokonaihoz került, akik szegény emberek voltak s nem tarthatták úgy a
leányt, mint a szülei. De amúgy is sok bajuk volt az élettel, fogták magukat és
sorra kivándoroltak Magyarországból. Mészáros Júliával nem törõdött akkor már
senki, magára hagyták szegényt itt, Budapesten.
Mészáros
Júlia munkát keresett. Dolgozott, szakadatlanul és szorgalmasan s így valahogy
fenn tudta magát tartani egyedül. De sok küzdelmébe és fáradságába került az
élet, a szegény leány csakhamar megrokkant, beteg lett.
Egyszerre
csak azon vette észre magát, hogy nem tud dolgozni. Fölkereste az ismerõseit,
akik szívesen adták neki oda a maradék ételt s néha-néha egy pár fillért. A
leányt azonban nagyon elszomorította az, hogy neki kegyelemkenyéren kell
tengõdnie. Mikor a maradék ételért ment, többször kifakadt:
-
Miért is vagyok én erre rászorulva! Én dolgozni szeretnék, én nem akarok semmit
sem ingyen elfogadni…
Az
ismerõsei vigasztalták:
-
Eleget dolgozott már, megérdemli, hogy öreg napjaira mi lássuk el étellel. Nem
is engednõk meg, hogy dolgozzék érte.
De
Mészáros Júliát nem nyugtatták meg ezek a szavak. Folyton csak az járt a
fejében, hogyan szerezhetne õ mégis munkát?
Tegnap
beállított egy régi ismerõséhez.
-
Nem tudok így élni tovább, - mondotta, - én dolgozni akarok, meg akarom
szolgálni a kenyeremet. Én tudok dolgozni, én már nem vagyok beteg. És öreg sem
vagyok; mindössze ötvenegy esztendõs. Arra kérem, adjon nekem valahová néhány
ajánló sort, hogy engedjenek dolgozni.
Az
megszánta a szegény vén leányt s adott neki egy névjegyet, amelyre írt egy pár
ajánló sort Pauler Mózesné Rákóczi-út 68. szám alatt lévõ papírzacskó-gyárába.
Mészáros
Júlia boldog volt. Alig köszönte meg az ajánló sorokat, sietett Pauler
Mózesnéhez.
Remegve
nyújtotta át neki a névjegyet. Paulerné elolvasta s rögtön azt mondta:
-
Fölfogadom.
Abban
a pillanatban, amikor ezt a szót kimondotta, hirtelen összeesett Mészáros
Júlia. Az arca még mosolygott, de a teste már hûlni kezdett s megállott a szíve
dobogása.
Rögtön
orvost hívtak hozzá, aki konstatálta, hogy szívszélhûdés ölte meg.
Mészáros
Júlia meghalt az örömtõl, mert munkát kapott. Igénytelen, kicsi eset, de szabad
rajta gondolkozni.
Budapesti Napló
1907. augusztus 17.
|