8. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Piccolo ügye

Il Piccolo: olasz lap, nacionalista-liberális lap haragosa a szocialistáknak Ausztriában, Triesztben. Történt, hogy Trieszt népét a kenyérdrágaság miatt népgyûlésre hívták meg a szocialisták. Nemcsak elvtársak jöttek el, lévén a kenyér nem ridegen proletárkérdés, de a polgárság ezrei is. S végén a gyûlésnek a mob lett az úr, végigzúgta, tépte az utcákat, boltokba betört, rabolt és rombolt. A rendõrség, az a jó rendõrség, mely Triesztben olyan, mint Párizsban s Budapesten, mint Kisinevben, nyomozni kezdte elõször is a fölbujtókat, az izgatókat. Mintha kellene oda izgatás, ahol a kenyérrõl van szó, s ahova egyszerû meghívásra tízezrek csõdülnek össze. Ausztriában a tanúzási kényszer szigorúbb, mint bárhol, tehát a rendõrség zseniálisat gondolt. Megidézte a Piccolo riportereit, akik voltak a népgyûlésen, hogy valljanak, miket beszéltek, mikkel bujtogattak a népgyûlés szocialista izgatói. Trieszt kultúrváros, s ebbõl természetesen következik, hogy a Piccolo fölháborodott a rendõrség ötletén. Hogyan, egy önérzetes hírlap akaratlanul rendõr-kémeket küldjön oda, ahova õ a közönség szolgálatára hírhozó riportereket akart küldeni? A Piccolo riporterei, intelligens és emberséges emberek legyenek azok, akik denunciáljanak? Hát az újságíró a közönségé-e, a társadalom lelkiismeretéé-e, a kultúráé-e vagy a bürokráciáé-e? A trieszti rendõrség azonban nem tréfált, követelte a vallomást a Piccolo embereitõl. S mikor ezek ezt megtagadták, elítélte õket száz koronákra. Az osztrák bûnvádi perrendtartás szerint hat hétig terjedhetõ fogház­büntetést is mérhet a tanúzást megtagadókra. A Piccolo embereit másodszor is megidézték, s a riporterekre alighanem fogházbüntetés vár. De a Piccolo nem enged, s a riporterek sem hajlandók a spion-szerepre. A Piccolo ma levelet írt a Budapesti Naplónak, s véleményét kéri ebben az igazán jelentõs kérdésben. Hasonló levéllel kereste föl Európa és Amerika minden ismertebb lapját. Hát itt különvélemény bajosan fog akadni. Az újságíró a közönségé és önmagáé, senki másé, legkevésbé a rendõrségé. Az újságíró, ha igazi és becsületes, jogosan lehet a leggõgösebb ember a világon és kényszerített rendõrspicli soha. S az osztrák bûnvádi perrendtartás egyike azoknak a legbarbárabb jogintézményeknek, melyek szép számban nyomják, nyomorítják a szerencsétlen Habsburg-monarchiát.

II.

Kukoricáék igazsága

Vegyük tudomásul, hogy Budapesten a rendõrkard Brennus-kard lett szerelmünk serpenyõjén is. Most már itthon vagyunk: születendõ honfitársaink akkor születnek meg, ha Boda fõkapitány megengedi. Mert Czach Antal rendõr úr szennyesét akármilyen tisztára is mosta a budapesti kir. ítélõtábla, az igazság bennemaradt a mosóvizes teknõben. Kukorica Lajos korán este, fél tíz órakor egy utcasarkon diskurált menyasszonyával, Valasch Máriával. Czach Antal rendõr, az erkölcsjogász rárohant a párra, s megkardlapozta õket. Kukorica Lajos szegény portás ugyan, de võlegénynek nem volt talmi. A tárgyalásra, melynek végén Czach Antalt szinte cum laude, fölmentették, már mint Valasch Mária férje jelent meg Kukorica Lajos. S õk, Lajos és Mária csak diskuráltak, de lehet, hogy nagyon fontos témákról diskuráltak. Lehet, hogy esküvõjük késett ez ügy miatt valamit, s mer-e esküdni Boda fõkapitány, hogy ez a késés nem került egy gyermek meg nem születésébe? Holott olyan kevés a születni vágyó magyar, pusztulunk, fogyunk tréfa nélkül.

Czach Antal, Czach Antal: még csak haragudni se lehet reá, már csak a kedves neve miatt sem. De hogyan érzi magát Boda, aki a Czach Antalok fejét benépesítette bogarakkal. Soha még szerencsétlenebbül nem fogott rendõrfõnök erkölcs-javításhoz, mint Boda, pedig sok rendõrfõnök képzelte már azt a bolondságot, hogy az erkölcsöt a rendõr hozza rendbe. A rendõr, aki grófot csak akkor fog meg erkölcstelenségért, ha a gróf már kopott. A rendõr, aki az úri kaszinók és más bûnbarlangok elõtt beleszalutál az éjszakába. A rendõr, aki a Stefánia-úton sohse állított meg kétfogatú kocsit, mely mohóbb párt szállított Kukoricáéknál. Szóval, mint minden Magyarországon, az erkölcs is a szegény ember ellen, dacára és kínzására kell. És amit Czach Antal erkölcstelennek lát, az olyan erkölcstelen, hogy akár kardot lehet rá nyelni.

Budapesti Napló 1907. október 6.

Lellei