|
(Lengyel Menyhért
színjátéka, melyet ma mutat be a Nemzeti Színház)
A
Nemzeti Színház észrevett egy keserû, csöndes, derék, bátor, naiv, fiatal
embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelemmel
panaszolta el azt, amit most A hálás utókorral panaszol. S ha Lengyel
Menyhértet megmosolyogjuk, mint ahogy a fõpróbán olykor tettük, cinikus
gazemberek vagyunk. A világ nem Budapest, s olyan gúnyos, gonosz skriblerek
csak Budapesten élnek, mint mi. Amit Lengyel Menyhért lát, érez és panaszol,
azt mi tömören vagdossuk egymás fejéhez kávéházakban s máshol. Budapesten
bizonyos dolgokról sohse hallott a publikum; s írók között pedig már oly
banálisak ugyanezek a dolgok, hogy egymástól pirulnánk leírni. Ez megint egy
szimptomája a mi kevés és egyenetlen kultúránknak, de szerencsére vannak még
Lengyel Menyhértek.
Szeretnék
annyi szeretettel írni Lengyel Menyhértrõl, amennyivel az ember életmentõknek s
egyéb mártíroknak tartozik. S annyi keserûséggel, amennyi õt elfutja, a csöndes
és tûnõdõ embert, mikor az életre s az emberekre gondol.
Fogják
mondani, de nem igaz, hogy Lengyel Menyhért szalmát csépel, s nemcsak
mûvészietlen, de tudománytalan is. Azonban a Nemzeti Színház színpadáról
hallani még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bûnös
fájdalmainkat, nemes esemény.
Magyar
a darab, elsõsorban magyar, ezt a nincsmáskéntet nálunk hangsúlyozni kell. S
hogy Shaw-tól, Ibsentõl Clemenceau-ig bánatos bábjátékok készültek már bõven a
Lengyel Menyhért problémáiról, ez nem baj. Az igazi témák a nagyok és
közönségesek, s az igazi írók szeretnek és tudnak ezekrõl újat mondani. Az
aránytalanságok élet és boldogság, a lehetetlenségek valóság és kigondolás
között sehol se olyan nagyok és bizarrak, mint a félkultúrájú Magyarországon.
Lengyel
Menyhért hõse, akit egy kicsit Pulszky Gusztáv, egy kicsit Péterfy Jenõ árnyéka
kísér sok más hazai árnyékkal együtt, elbukik, mert újítani akar. Eltiporják; a
felesége, a kollégái, az elvtársai, a tömeg, a publikum, a közvélemény, a
kormány. Szalad, szökik az öngyilkosságba, s valahol Szicíliában az Élet
kedvesen szól hozzá, a Nap ráragyog, s eldobja a revolvert. Ott marad, ott él,
mialatt ebben a Temetõ-országban nagy embert csinálnak belõle, a halottból. Az
õ reform-eszméi, az õ álmai hágcsók lesznek azok számára, akik õt a halálba
kergették. Mûveit díszkiadásban adják ki, emléktáblával jelölik meg a házat,
ahol lakott. S õ visszajön váratlanul négy év mulva, mert egy asszonyt hagyott
itt, nem a feleségét. Egy asszonyt, akit egyedül sajnál a viharos és hazug
múltból s egy gyermeket, aki az õ szökése után született. Ibsen-ember lett
közben belõle, aki hol jár már az õ régi elveitõl. S új pogány lett belõle, aki
egy Botticelli-kép elõtt mindent elfeled. Itthon megalázhatná, összetörhetné
ellenségeit, de nem teszi. Megalkuszik velük, elviszi magával szeretõjét és
gyermekét. Visszamegy - élni
Szicíliába, mert az emberek kevés helyen élnek, de olyan barbárul sehol se
negligálják az érdemes életet élést mint itthon.
Különös,
érdekes és gyermekes darab: Lengyel sok szerencsés és igaz figurát csinált,
érzi a maga igazait, sokat, mindent el akar mondani, ami lelkében sír. Emiatt
csetlik-botlik, bántó szavakat kölcsönöz stilizált novellákból, vezércikkekbõl,
szimbolista versekbõl és szociológiai tanulmányokból. Láthatólag vigyáz magára,
nehogy olcsó embernek, hatás-vadásznak lássék, s éppen avval bûnhõdik, amivel
bûnözik.
De
ez a Lengyel-darab mégis esemény: társadalmi s kulturális forrongásunk nagy
bizonyítéka. Kell, hogy afféléket halljon végre a Nemzeti Színház közönsége,
amiket ma este fog hallani. Mi pedig nem tudunk jósolni, csak egyet tudunk. Ez
a Lengyel Menyhért, ez a keserû, csöndes, (túl-csöndes), derék, bátor, naiv,
fiatal ember - erõs ember. És nekünk ma, amikor föl akarjuk bátorítani azt a
lakmározó, ronda asztalt, melyhez csak kiváltságosak ülhetnek Magyarországon,
minden erõ nagyon becses. A darabot (ezt máris meg merjük jósolni) nem játsszák
jól egészében megfogva s hozzá stílust csinálva. Külön-külön azonban szinte
mindegyik szereplõnek lesz sikerben része.
Budapesti Napló
1907. október 6.
(Dyb.)
|