10. WERBÕCZI ÉS AZ Õ NÉPE

Csönd legyen Hunniában, csitt: nem látjátok, hogy sír és imádkozik a populus Werbõczianus? Válogat a szentek között, nem tudja már, melyikben bízzék, halálra van ijedve. Most íme megtalálta legszentebb szentjét, Werbõczi Istvánt, hagyjátok imádkozni, mi is imádkozzunk vele. Tehát szálljon ég felé a Nápoly alatt nyögõ olasz parasztok riadt imája: „A Vezuv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts.” Nagy baj van Nápolyban, mikor meghordozzák Szent Januárius szobrát, s nagy bajban van a feudális Magyarország, ha Werbõczihez folyamodik. Szent Januárius segítségétõl falvakat temetett el bátran a Vezuv. Érkeznek idõk, hála istennek, amikor már a legfurfangosabb szentek se tehetnek csodát. Nagyszerû fátum, hogy a populus Werbõczianus éppen most fog kimúlni, mert ki fog múlni, amikor Werbõczi lelke nem uralkodott soha diadalmasabban a magyar mocsár-vizek fölött.

Werbõczi, az ugocsai köz-úr, nagy ember volt, mi is bevalljuk, ha a nagyságot morális skrupulusok nélkül mérjük. Abból a melegágyból kelt, ahonnan a legszebb, legkülönösebb magyar palánták. Onnan, ahol az elkoldusodott magyar nemes már-már szinte belesüllyed a legmagyarabb semmibe, a paraszt népbe. Nagy törvénye van annak, hogy ugyanazon sorból jöttek szinte egyszerre Dózsa és Werbõczi.

Werbõczi azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai õseiben zabolátlankodhatott. Kiraboltak azok mindenkit a besenyõkön kívül, akik ehhez náluk is jobban értettek. Szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszthettek. Legelsõ sorban önfajuk drága, nagyszerû táplálóját, a legértékesebb és legboldogtalanabb parasztot, a magyart. A megkínzott, elnyomott paraszt impotenciája s a sors bosszúja az, hogy ez az ország kicsi, félszeg, lázár, elmaradt. A populus Werbõczianus gondoskodott arról, hogy végsõ rothadásig együttmaradjon, s legfeljebb lézengõ, külföldi rittereket vett a maga soraiba.

Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt õ, Werbõczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatinusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitõl az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága s faló kedve a mai kis werbõcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt. Züllöttebb volt akkor az ország még mai züllöttségénél is. Werbõczi alkalmas idõben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne õt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akibõl kihúzhatott valamit. Az elsõ magyar politikus volt õ, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitûnõ üzlet. Dehogy volt õ a köznemesség vezére az oligarchia ellen, mely oligarchiába olyan félelmes erõvel harcolta föl magát. Neki elég volt egy szónoklatot kivágni a tanulatlan, korhely, már akkor is üres nótákon sírva vigadó falusi köznemesek fegyveres tábora elõtt. Ez a tábor õt vezérének fogadta, s hogy anakronok legyünk, revolvert adott a kezébe, s Werbõczi megrevolverezte a királyt, a leendõ királyt, a fõnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemile-pör bírója, õvele lehetett beszélni. Egyszerre volt hû embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyódó Habsburg-õsnek, Zápolyának. Neki mindenki eszköz volt más ellen önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vár­megyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következõ nagynevû hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az õ tanítványa. Még csak az sem új nacionalista ötlet, hogy az egri püspök adjon pénzt a hazafiaknak, mert neki van. Werbõczi éppen az egri püspököt pumpolta úgy meg, hogy a püspök ország-világ elõtt jajgatott. Azután minden mindegy volt neki túl a hatalmon, pénzen és birtokon. Ne legyen királyválasztói jog, jöjjön idegen dinasztia, söpörjön el mindent a török áradat. Becsapott mindenkit a jobbágyokon kívül, mert a jobbágyoknak nem is ígért semmit. Polgárság akkor még csak egy-két német városban volt, de ezeknek is kimutatta a foga fehérjét. Hanem a jobbágyok nyöghették századokig az õ kegyetlen ütéseit: a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendû osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi mûködése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült. A populus Werbõczianusnak - kijavítjuk - nem is prófétája, de Messiása volt.

Sírhat, imádkozhat a populus Werbõcziánus, van miért. Werbõczi István még adathatott magának kétszer nemzeti ajándékot azokkal a jobbágyokkal, akiket igás állatokká tett. Az új jobbágyok fölemelték fejüket és kezüket. Pusztuljon a Werbõczi népe, a világ leghaszontalanabb, kitartott osztálya. „A Vezuv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts.” A populus Werbõczianus érzi a vesztét, sír és imádkozik: Csönd legyen Hunniában, csitt.

Budapesti Napló 1907. október 8.

Ady Endre