|
- A holnapi
temetői ünnepre -
Prinz
Franz, principe Francesco - így írják - ott lesz a Bartha Miklós gyászparádés
sírjánál holnap. Ha nem igaz, amit a nagy Miklós egykor állított, hogy
tudniillik festi magát, ejthet egy-két könnyet is. De vallja be önmagának, hogy
örül e híres, öblös nagy száj kora elnémultán. Nagy karéj kellett volna e
szájba a nemzeti sütetû kenyérbõl. S immár elérkeztünk oda, hogy a nagyon nagy
hazafiakat jobban szeretik a sírban a vezérek.
Pompás
síremlék, virágok, beszédek, énekek közepette néhány percig megint aktuális
lesz a nagy Miklós. Mi se akarunk kegyeletlenek lenni, s amit adhatunk, adunk,
e pár sort adjuk virág helyett. De adunk ennél többet is: ezennel bánatosan
lemondunk a legkönnyítõbb és legmagyarabb vigasztalódásról, a kétségbeesésrõl.
Nem jajgatunk, nem vádolunk, bölcsességet parancsolunk magunkra. Sõt még mi
mondjuk, siettetjük: állítsák fel gyorsan a szobrot is, a Bartha Miklós
szobrát. Csináljon Apponyi Bartha-napot az iskolákban, Darányi
béres-stipendiumokat ugyane névre.
Nemcsak,
hogy kétségbe nem esünk, de nem is csodálkozunk. Nem reklamáljuk Jókai, Tisza
Kálmán, Szilágyi Dezsõ, Vajda János szobrát. Nem csúfolódunk s nem mondjuk:
ilyen nagy embert érdemel a mai Hunnia. Sõt azt se, hogy a nagy Miklós ezért a
nemzeti uralomért küzdött, ami bekövetkezett. Holott nem volna gúny egyik sem,
igaz mind a kettõ. A nagy Miklós méltó nagysága a kornak, s a nagy Miklós sohse
gondolt szebbet, mint amit Polónyi Bécsben nyélbe ütött.
Nem
Ugron rabonbán volna a boldogok boldoga, hanem a nagy Miklós, ha élne. Hiszen
minden gyõzött: a tudatlanság, a hamisság, a sötétség. Mennyire megtestesült
ebben az erdélyi kálvinista pápistában egy degenerált, pártos fajtának minden
csúnya bûne. Gyula vezér lázadása nem sikerült valamikor, az új Gyula-lázadás
igen. Az, ami Magyarországon diadalt aratott, teljesen annak a régi, akkor hiú
lázadásnak a mása. Akkor a keresztény rend jelentette Európát, s Gyula és
Koppány tiltakoztak az új rend ellen. Most megérezték a Gyulák és Koppányok,
hogy Európa ismét erõt akar venni a magyar lelkeken. Érezték, hogy ez lesz az õ
vesztük, s megcsinálták az õ hazug nemzeti küzdelmüket. Ennek a küzdelemnek,
ami igaz, az igaz, a nagy Miklós magna pars fuit. Volt benne, maradt még benne
a magyar zsenibõl is valami. De mûveletlen volt, áltató, hitvány, brutális,
rosszmájú. Legyen neki könnyû a föld, a síremlék, a szobor. Nem fáj nekünk, õ a
ma uraitól mindent megérdemel. De sajnáljuk mint embert, mert mint ember
tragikus lény. Milyen jól lakmározhatnék, szegény, halálban diadalmas Miklós
mester, ha élne.
Budapesti Napló
1907. október 22.
A. E.
|