25. ANDRÁSSY ÉS A DARABONTOK

Máramarosból sokféle panama híre érkezett már, de olyan panamát még Máramaros sem produkált, mint most. Erdõ-panama, só-panama, vicinális-panama, sõt kosztos diákok panamája és a többi: olcsó esetek. Ilyesmivel, sõt szebb és vakmerõbb panamákkal akárhány nemes vármegye eldicsekedhetnék szép Magyarországon. De Máramaroson - s erre gróf Andrássy Gyula belügyminiszter úr lapja tanít bennünket - hamisítják a darabontokat. Megértük tehát ezt is: a darabontokat úgy gyártják, mint Franciaországban a templomi kincseket, vagy a Louvre-nak szánt új mûtárgyakat. Hát olyan értékes gyémántok lettek ezek a gonosz darabontok, hogy érdemes õket máramarosi gyémántokkal kicserélni? És mi ütött gróf Andrássy Gyulához, a darabont-ölõhöz, hogy belügyminiszteri és pártvezéri tekintélyének egész súlyával ítélteti el lapjában a darabont-hamisítókat?

Talán lássuk röviden a máramarosi affér történetét, s azt is, hogy az Andrássy üzenete nem csupán Máramarosnak szól. Máramarosból följött egy panaszkodó küldöttség a legesleg­hitelesebb függetlenségiek megbízásából. Jártak Wekerlénél, Kossuthnál és sírtak, hogy Máramarosban szomorú a sorsuk az igazi hazafiaknak. Darabontok ülnek a vármegyén, darabont a fõispán, az alispán, s üldözik a jó magyarokat. Gróf Andrássy Gyulától várhattak méltán legtöbbet a bús máramarosi hazafiak, s az Andrássy színe elé mégse kerülhettek. A belügyminiszter azt üzente a máramarosiaknak, hogy beteg, s ezt az üzenetet az Andrássy lapja estére kibõvítette. Estére az alkotmánypárti lap éles, leleplezõ leveleket közöl egy máramarosi koalíciós ember tollából. Ez a koalíciós ember megmagyarázza, hogy mi fáj a máramarosi deputációnak. Zsákmány kellene nekik, alispáni és egyéb állásokra éheztek és éheznek. Szóval Máramarosban is vannak még olyanok, kiket nem lakatott jól pecsenyével és kaláccsal az új rend. A máramarosi éhezõk miért legyenek ötletesebb emberek, mint a koalíció nagy vezérei? Elõttük volt a sok száz példa: darabontot kiáltani, s már rátenni a kezet a kiszemelt zsákmányra.

Azonban szegény máramarosiak, hozzájuk, a határszélre késõn került el a divat. Azóta a darabont-ölés divatjának Brummellje, walesi hercege, Andrássy, már divatot változtatott. Õ excellenciája ma már szeretné bánatában megenni önfejét, hogy nemrégiben úgy falta a darabontokat. Mikor õ excellenciája és hatalmas társai érkeztek, jó divat volt a darabont-ölés. Az országon átzengett az új rendszer harci indulója: kipusztítani a darabontokat. Ez volt az összes sikerük, s ezt a sikert alaposan kiaknázták. Akinek az orra nem tetszett, vagy akinek helyére egy, az új hatalmasoknál érdemeket szerzett úr vagy svihák pályázott, arról kikiáltották, hogy darabont. Ha valami nagy árulást terveztek, elõbb õk maguk fedeztek föl egy darabont-árulást. Ha már-már a csömör tünetei mutatkoztak a közvéleményen, gyertek, jó darabontok, bûnbakoknak. Akinek hasznát vették, aki közülük való volt, arról a leghitelesebb darabont-bélyeget is letisztogatták. Aki nem nekik segített, az darabont lett, ha leghívebb hazafi volt is. Ennek azután mégiscsak furcsa végének kellett lennie. Amennyi üres, éhes, eltartásra váró stréber senkije ennek az országnak volt, az mind Andrássyba kapaszkodott. Az mind segített darabontot szimatolni, hajtani, ölni s fölfalni, amit a kikiáltott és legyilkolt darabontoktól elszedtek. Ma már megint túlságosan szép a menyasszony, s Andrássy úgy találja, hogy nagyon sok darabontot öltek meg. S úgy találja, hogy nem ölhetnének meg annyit, amennyivel az éheseket jóllakathatná. Holott a senkik hada úgy elárasztotta máris a fórumot, hogy ez még a koalíciós Magyarországon is szégyen és veszedelem.

Andrássy tehát megüzente Máramarosnak s mindazoknak, akiket illet, hogy elég volt a darabont-panamából és darabontevésbõl. Nagy dolog ez, de büntetés is és elégtétel is. Mindenki avval bûnhõdik, mivel vétkezik, s Andrássy is így járt. Másrészrõl pedig gróf Andrássy Gyula, akárhogyan is, megmaradt úri, kényes ízlésû embernek. Õ már érzi, hogy azok után, amiket a koalíció csak eleddig véghezvitt, nem fair dolog a darabont-hajsza. A máramarosi deputáció sokat beláthat, ha leintett éh-mámorában látni tud. S mi pedig így értük meg, hogy a darabontok föltûzhetik immár a tulipánt is, akár e fölírással is: belügyminiszterileg védve.

Budapesti Napló 1907. november 3.

(A.)