|
(Révész Béla könyve)
Az
Élet és a bilincses Én nagy börtönébõl - ha jól tudom - harmadikszor tör ki egy
büszke és nagyszerûen akaratos rab: Révész Béla. Ha jól tudom, harmadik
novellás könyve Révész Bélának: A nagy börtön, e halk, de elementáris lázadása
az erõnek. Ez a bensõséges, vádaskodó, szép könyv, szenvedõ és igaz írónak szép
könyve, melynek itt rögtön, elöljáróban sok ezernyi olvasót kívánok.
Birkóznom
kell magammal, hogy Révész Béláról, az emberrõl, a szûziesen szemérmesrõl és
testi-lelki bujdosóról, sokáig barátomról, ne rántsam-e le a leplet. De inkább
legyen csupa környékezés, dadogás és hézag ez a rövid írás, mintsem az õ
fájdalmas tartózkodását bántsam.
Révész
Béla Beethoven-lélek, ki Krisztus-parancsolta vérzéssel hurcolja meg szívét a
világban, s ki hallja azt a sors-zenét, mely az Életet, e nagy
hangverseny-termet bezúgja. Föltétlenül hiszem, hogy muzsika-törvények szerint
lát, érez, fölfog, mesél, bont és vigasztal Révész Béla. S félek, hogy ma is
még csak azokhoz hatolhat - minden kínok avas zsírjával megkent, igaz írókon
kívül -, akik nagyon érzik az életet, s szomorú lelkükben nagyon össze tudnak
zsugorodni.
A
Révész Béla novella-témái nem a szorgos figyelés ledér gyermekei, hanem a
mindenérzésbõl készen, egészen kifakadt történetszimfóniák. Nem mulattató és
nem mulatságos író õ, de aligha avatta az írást önmaga elõtt olyan szentséggé
még valaki író, mint õ. Hangosan érzik ki az õ csöndes, csak a megértõk számára
égiháborús történeteibõl, hogy írójuk titkos, keserves, sokáig visszafojtott
jajongással öntötte ki õket. S hogy kik érdeklik Révész Bélát? - mindazok,
akiknek élete az egész életet példázza, lehetõleg és szeretõ gonddal úgy
kifundálva, hogy - emberek és kicsinyek legyenek.
A
kicsiny, aki sokkal nagyobb a nagynál, aki kénytelen az Élet óriásokból
választott harcosaival harcot vívni - ezek az õ témái, s ez a Révész Béla
harctere. S ahogy Révész Béla elmondja az õ tragédiájukat, abban benne van a
grandiózus csaták minden hangja, a riadótól a végtisztesség-szolgáltató
trombitahangig. Könyörtelen õ ezekben az utolsó szóig kész és megszerkesztve
született történetekben. Õ nem enged sugárt azokhoz, akiknek sorsuk az éjszaka,
s áttöreti embereivel a sziklafalat is, ha úgy érzi, hogy szabadokká kell tenni
õket. Ez a legabszolútabb tízparancsa az írásnak, de a legmûvészibb is.
S
ahogyan õ magyarul ír, az az õ magyar és egyéni írása, néha túlterhelve
zenével, olykor megdöbbentõen zörejszerû és szakadozott. Jelzõi olykor szinte
megülik az embert és az életet, de Révész Béla résen áll, s megmenti az övéit.
Kérdés:
lehet-e magyarul a differenciált, önmagában, önmaga árjában gyakran fuldokló
ember számára könyvet írni? Mert ha lehet - szabadnak szabad - Révész Béla
ilyen szép, halk könyvet írt azok számára, akik érzik, hogy életünk s lelkünk
keserves, nagy börtön. Jobb dolog hinni, mint kételkedni, s én Révész Béláról
se kritikát, se jóslatot nem mondok. Már van neki közönsége, s ez a közönség
csak nõhet - nõjön az õ egészsége, minden terheltséget megkönnyítõ optimizmusa
s író kedve is.
Budapesti Napló
1907. november 8.
Lellei András
|