|
(Egy új, érdekes
francia könyv)
Paul
Verlaine neve nem vad-idegen már a magyar publikumnak sem. Kissé megkésve eljön
lassanként hozzánk is a szegény Lelian. Ez volt az õ furcsa, gyermekes, bús,
becézõ neve: szegény Lelian. Koporsójánál versei miatt még egymás fejét verték
be a francia kritikusok. Ma már (boldog ember a halott költõ) elismeri
mindenki, hogy nagy, különös poéta volt. Éppen most virágzik javában Párizsban
a Verlaine-irodalom és Verlaine-kultusz. Lehet, hogy az Idõ máris túllépett a
Verlaine-verseken. Lehet, hogy a Verlaine-verseket a versolvasók nem falják már
olyan mohón, mint tizenöt-húsz évvel ezelõtt. Annál jobban érdekli azonban a
kíváncsi franciákat minden adatocska e hajszolt, szennyes életû, szerencsétlen
nagy ember életébõl. Csak a minap jelent meg egy vaskos életrajzi adattár.
Verlaine egy intimusa írta az intimus Verlaine-rõl. Sok újat nem találunk e
könyvben. Katonatiszti családból származott Verlaine, töretlen bozótban tört
utat az õ egyéni költészetének. Kishivatalnok is volt, újságíró is, francia
nyelvmester Angliában. Fölszállott a dicsõség olyan csúcsára, hogy egyszer
majdnem beválasztották az Akadémiába. De fékezhetetlen, beteg vére ûzte,
kergette, csavargóvá tette. Börtönben is ült, mint Wilde Oszkár, s
elaljasította az alkohol, mint egykoron Poe Edgart, s egy kicsit Musset-t.
Minderrõl
most nem szándékozunk részletesebben írni. De mostanában jelenik meg, vagy
azóta meg is jelent már Párizsban Verlaine-nek egy kiadatlan mûve. Ez a mû és e
mû története olyan emberi és irodalmi
dokumentum, hogy minden ország literatúrakedvelõi elmélkedhetnek rajta.
Ezt a posztumusz könyvet akkor írta Verlaine, amikor már megtért. Verlaine is, miként annyi viharos életû írómûvész, kivált
a franciáknál, a valláshoz menekült. Gyönyörû, a hittõl mámoros, misztikus,
forró, szívekbe síró versek az örök tanúi a megtérésnek. Ez idõben már
szállása, sõt hétre kibérelt ágya se volt Verlaine-nek. Valamelyik szigorúbb
szállásadója zálogot kért tõle, s õ átnyújtott egy nyaláb kéziratot. Ez a
kézirat fog most Párizsban könyv alakban megjelenni. A szigorú szállásadó
huszonhét esztendõ óta hiába keresett rá kiadót. Nem volt kiadó, aki ki merte
volna adni a könyvet, melynek címe: Utazás
Franciaországban, írta egy francia. Most végre egy Loviot nevû amatõr-író,
aki a kéziratot az apósától kapta, kiadót szerzett a Verlaine-kéziratnak.
Hát
furcsa egy utazás bizony Verlaine-nek ez az utazása. Irodalmi kritika, sõt nem
is kritika, de veszekedett, véres harapás, marás. A nagy költõ kegyetlenül
belegázol összes író-kortársainak a gyomrába. Minden haragját, amit a durva
élet iránt érzett, mintha ebben a munkájában öntötte volna ki. Éppen akkor
diadalmaskodott volt Zola naturalizmusa, Daudet-ról, Maupassant-ról azt
beszélték, hogy ezreket és ezreket keresnek a tollukkal. A Goncourt-testvérek
szalonjában ünnep ünnepet ért. Szegény, rongyos Verlaine, gyûlölt mindenkit,
akit, szerinte, olcsó siker jómódhoz juttatott.
Hallatlanul
kegyetlen dolgokat mond el hát, különösen Zoláról, kinek naturalizmusa vallásos
érzéseiben is sértette Verlaine-t, a Goncourt-okról és Daudet Alfonzról. És ez
a véres, kegyetlen, szatirikus könyv most fog megjelenni, mikor szegény
Leliannal egyetemben föld alatt pihennek azok is, kiket ez a kritika
legrágóbban, legmarcangolóbban illet.
Zola
Emil hamvait beszállítják a Panthéonba. Daudet szobra elõtt az ellenség is
megemeli kalapját. A Goncourt-testvérek nevét mûveiken kívül egy általuk
alapított Akadémia is õrzi. Még õ, szegény Lelian is, szobrot fog kapni
nemsokára.
De
a könyv mégis nagybecsû, mégis érdekes könyv. Új igazolása annak, hogy a zseni
tévedhet legnagyobbat. S új igazolása annak, hogy író-kortársak nem képesek
egymást meglátni és megbírálni. Az igazi talentumnak, ha szerencsétlen, joga
van az igazságtalansághoz De mégis, milyen szép volna, ha életükben tudnák
szeretni egymást azok a kevesek, akikkel okvetlenül számolnia kell az
úgynevezett utókornak.
VU 1907. november
10.
Diósadi
|