Ilyen
szomorúság, rend és nyugalom lehetett, mint most, Magyarországon, Rákóczi
fejedelem halála után. Mikor Majtény mezején ócska, csorbult fegyvereit lerakta
a gyér had, még megmaradt a hit. Naiv, forró meséket küldtek sugdosva egymásnak
a falvak: jön Rákóczi vagy a fia. Csak akkor halt meg itt minden, amikor bizonyos
lett a fejedelem halála. Nagy urak és nagy papok szeretkezhettek avagy
durcáskodhattak Béccsel. Magyarország népe verejtékes, nehéz álmát aludta egy
hosszú-hosszú évszázadig. S még egy Kossuthnak is milyen nehéz volt megnyitni a
sírokat a szomorúság, rend és nyugalom temetõjében.
Ennek
az országnak Bécsnél mindig ádázabb ellenségei voltak itthon. Ennek a magyar
népnek nemcsak vérét szívták, veséjét vették ki, de a hitét irtották ki,
valahányszor megmozdult. Élére álltak díszesen, hangos szóval a megmozdult
népnek az úri vezérek, a kiskirályok az apró Cézárok. Izgatták, vezették, meddõ
harcokba uszították, amíg csak el nem fogyott a veszedelmesen összegyûlt
energia: Akkor szépen eladták az országot, a népet, s õk megint nyugodtan
lakmározhattak legalább egy évszázadot.
Most
ismét itt vagyunk a temetõben, kevesebb hittel, mint valaha. Csúnyábban még
soha meg nem csalták hazug vezérei a magyar népet, mint most. De ilyen könnyû
dolguk se lehetett volna máskor. Anyagiakban, kultúrában, morális erõben,
hitben már a végnek végét jártuk. Csoda volt már az is, hogy élünk, s még
nagyobb csoda, hogy a pusztuló Magyarország ingerülten fölkelt. Ki az a
gazember, aki azt merné állítani, hogy ez az utolsó megmozdulás csak Bécsnek
szólott? Bécs csinálta-e, hogy Magyarország néhány tízezer ember tulajdona?
Bécs akarta-e, hogy törvényhozás és közigazgatás itt állandó néróisággal népet
gyilkoljon? Bécs parancsolta-e, hogy itt a betûnek, az iskolának, az életnek
minden ismerete nélkül nõjenek föl milliók és milliók? Bécs-e az oka, hogy itt
építette meg Róma a maga utolsó mentsvárát? A szipolyozó latifundium, a papi
birtok, a nyugati kultúra visszaszorítása, a parasztnyúzás, a kivándorlás, a
hajdan erõs nép degenerálódása, ez mind Bécsnek a bûne?
Mindegy:
az ország megmozdult, s a lelkes seregek úgy jártak, mint a keresztes háborúk
idejében. A Szent Földet, a Szent Sírt és Jeruzsálemet ígérték nekik
kalandor-vezéreik, s elvitték õket Zára, Bizánc ostromában elvérezni. A Kossuth
Ferencek s az Apponyiak ugyanezt tették most. Szabadságot, népjogokat ígértek a
fölbujtogatott országnak, s a Szent Föld helyett Bizánc alá vezették a sereget.
Ezek az új keresztes vitézek, vezérek ezerszer tudták, elõre tudták, hogy
Béccsel õk meg fognak alkudni. De le kellett csöndesíteni a megmozdult, a fölizgult
országot. Halálra fárasztani, hogy ne egyhamar legyen ereje és kedve még
gondolni se a harcra. S most, mikor már ez az ország kétségbeesni se tud, õk, a
hõsök, gyalázatos, de jogos bátorsággal élvezik a Bécstõl kapott sarcot.
Van-e
példa hasonló világcsalásra, s lehet-e remélni hamar jobbat e szerencsétlen
ország számára? Talán az utolsó harc volt ez, s talán az utolsó hitfoszlányt
tépték le a magyar néprõl: Kossuth Lajos még halvány emlékezéseket kapott a
zsibbadt ország lelkében Rákócziról, s ezeket az emlékezéseket még föl lehetett
gyújtani. Jöhet azonban most már akármikor akárki a Kossuth-névvel. Kossuth
Ferenc úgy akarta, hogy ez a név árulást, nyomort, reakciót és népgyûlöletet
jelentsen. Az ország nyakán ülnek a tegnapi farkasok, s ezek a farkasok
üvöltenek, de nem arra, amerre tegnap. Harapnak, marcangolnak, de most a mi
sovány bõrünket; csontunkat marcangolják, harapják. Cinizmusuk, gaz bátorságuk
határtalan, éhségük kielégíthetetlen.
Apró
fölvillanások, kis megtérések, csekély jószándékok mit se érnek. Rettenetes
világossággal halad ez a szerencsétlen ország az elvégeztetett felé. Hiszen
csak a hatvanas évek óta ijedelmes és hatványos az anyagi s erkölcsi romlás.
Micsoda más ideálok, európai eszmék kormányozták ezt az országot. Avagy még elõbbre,
Magyarország negyvenes éveire gondoljunk. A negyvenes és hatvanas években
mennyivel közelebb volt Magyarország a haladó, módos és mívelt Nyugathoz.
Olvassák el a szekularizációról szóló, lapunkban most folyó, hajdani vitát.
Milyen más emberek éltek, beszéltek s cselekedtek a magyar fórumon. Avagy
gondoljunk a hatvanas évek életerõs, nagyszerû forrongására s azokra a szellemi
és anyagi ígéretekre, melyekre az akkori Magyarországnak képessége és joga
volt. Azóta a feudalizmus, klerikalizmus, haladás- és nép-ellenesség nõtt csak,
de az ország pusztult. Mikor pedig a reakció megérettnek látta a vetését,
megcsinálta a hazug nemzeti küzdelmet. A többit tudjuk, látjuk, érezzük, nincs
menekvés.
Kossuth
Lajos egy kiáltványában 1849-ben ezt üzente az olasz népnek: „A magyar nép
állhatatos maradt türelmében, és amikor kardot rántott, akkor eldobta a kard
hüvelyét. Hogy mindaddig harcoljon, amíg a civilizációnak csak egy ellensége is
él. Most Bécs elõtt állok, hogy a császári sas karmai által megtépázott népet megbosszuljam.”
Kossuth Ferenc eldobta a hüvelyt, a kardot s a népet is. A megcsalt
Magyarország fölbujtogatói a császári sas körmeinek védelme alá csücsültek. És
egy nagy temetõ ez az ország, soha ilyen még nem volt.
Budapesti Napló
1907. november 15.
(A.)
|