34. GLOSSZÁK

- nov. 15.

Tolsztoj megkacagtatta a minap a világot egy olyan aforizmával, amilyent csak Wilde-nak szoktunk megbocsátani. Wilde hirtelen, játékosan írta volna le ugyanazt, ami Tolsztojnál ó- és új-testamentom. Nehéz dolog helyrehoznunk s emberien kibírnunk azt a csapást, hogy „gazdagoknak születtünk”. Ezt Rockefellernek írta Tolsztoj, s mi Magyarországra gondolunk, ahol a kevés gazdagok legtöbbje született gazdag. Emlékezünk, hogy Oroszországban ölték tömegekben a zsidókat, s pellagra pusztított sok istenverte zugában Magyarországnak. S elõkelõ, büszke nevû, magyar gazdagok ekkor összeálltak, s pro Calabria kiáltással meg­zsarolták nemcsak önmagukat, de a gyér pénzû kis magyar társadalmat is. Az ezernyi zsidó árváról gondoskodtak két világrészben a jó emberek s a magyar nyomorultak különben sincsenek elkapatva. Calabriában rettenetes földrengés volt, ez bizonyos, s Magyarország született gazdagjai nem tehetnek róla, ha az õ fülük csak a földrengést hallja meg. Szép pénz volt, sok pénz volt, amit Magyarországról Calabriába küldtek, s most derül ki, hogy e pénzt sok máshonnan érkezett pénzekkel egyetemben elsikkasztották. Birtokos urak, magisterek és papok rakták zsebre a pénzt ott Calabriában, s ami ott történhetett, olyan nyomorpanamának látszik, hogy egész Olaszország pirul miatta. Mi jobban pirulhatnánk, de nem pirulunk azon, amihez szokva vagyunk. Hogy a mi született gazdagjaink keze ritkán ad, de ha ad, mindig ilyen mûvészetével és szerencséjével az adásnak.

*

Berlinbõl azzal válaszolnak a Harden-pör miatt évõdõ francia lapoknak, hogy a fekete mise francia találmány. Hogy az-e, kétséges, de bajos is volna megállapítani, mivel mise már a kereszténység elõtt is volt. Minden jel arra vall, hogy a fekete mise se csak 1897 éves. Persze nagy kár, hogy nem akadt s nem akadhat monográfusa a fekete misének. De egyet majdnem bizonyítani lehet: Franciaországban a fekete miséket a Nõ tiszteletére rendezték. Hiába nevezték magukat a Sátán papjainak a misézõk, õk a Nõ és a Szép bolondjai voltak. Franciaország a dekadencia és visszafajultság kikiáltott országa. De ez a csodálatos race egy kényes szokásban nem rokon latin testvérével, az olasszal. A homoszexuális bûnök aránylag Franciaországban a legritkábbak, s ha Párizsban ilyesmi botrány pattan ki, csaknem mindig idegenek a fekete misék fõpapjai. Franciaország az új szatírok új hazája inkább, ami azért ne írassék dicséretére. A francia degeneráltság a Nõvel szemben jelentkezik, s az évkorral szemben süket és vak. De ennek a fajtának még betegségében is istene a Nõ. Talán azért lakol - rettenetes paradoxon ez - elnéptelenedéssel, terméketlenséggel, mert ilyen kegyetlen istent választott, s mert olyan nagyon imádta.

*

Jolánka kisasszony sikkasztatott egy budapesti ifjúval s õ már New Yorkban jár a sikkasztott pénzzel. Az ifjút azonban, akit Berlinben elcsíptek, hazahozzák, elítélik satöbbi. Jolánka kisasszony azonban elérte célját, s hogy New Yorkig meg sem állt, nagy bizonysága a budapesti szerelem-nõ nagy ambíciójának. Most már csak az a kis probléma eldülendõ[!], hogy meghódítja-e New York szerelmes férfiait Jolánka kisasszony. De voltaképpen már ez az õ dolga s a jó szerencséé, melyet másnak még jósolni se szeret az ember, mert hátha beteljesedik. De ha önök húsz év múlva Amerikában járnak, s Jolánka-pezsgõt látnak elõkelõ lakomákon, akkor se csodálkozzanak. Én nem csodálkoztam se Párizsban, se Monte-Carlóban, amikor Katinka-pezsgõt kínált a pincér. Jól kinevetjük mi itt Budapesten a Katinkákat és Jolánkákat. Ha Párizsban egyszer Böske-mulatóhely nyílik meg, s Moszkvában a nemesek dumabeli pártja - mondjuk - Ilonka- vagy Mariska-pártnak keresztelné el magát, még az se volna csodálatos. Elmennek Budapestrõl ezek a nõk, s meghódítják a világot. Ha képviselõ lennék, nem volnék olyan vak és gyáva, mint azok a mai ifjú magyar képviselõk, akik úgy ismerik a Jolánkákat, Katinkákat, mint az árverési hirdetményt. Én bizony megmondanám a költségvetés-tárgyaláskor a magamét. Hogy a statisztikához, számokhoz nem értek, de borzasztóul reménytelen lehet annak az országnak az állapota, ahonnan így menekülnek a Jolánkák.

*

Ha az öreg Szappanos és az ifjú Nagy György akarják megmenteni Magyarországot, akkor semmin se szabad megütõdnünk. De viszont akkor pro memoria sempiterna ne nyüzsögjön, fejlõdjön Kolozsvárott a szép, újonnan keresztelt Bartha Miklós utca. Mert élõ nagyjait, kevés kivétellel, minden társadalom bután választja ugyanakkor, amikor a halottakat már meg­ros­tálta. A császári Róma Brutus nevét áhítattal ejtette ki akkor is, amikor egy lovat hozsánnával fogadott konzulképpen. De a halott nagyokat is úgy válogatni ki, mint az eleveneket, ebben mi volnánk elsõk és egyetlenek. Nagyon rosszul érezhetik ma Magyarországon magukat azok, akik az élõkben csalódva, már csak a halottakban bíztak. Íme, megindult az új értékelés a temetõkben is. És, és, és… az öreg Szappanos és az ifjú Nagy György - meglássa, aki él - sírjaikban is nagyok fognak lenni.

*

Nasi, az olasz ex-miniszter, ahogy a bûnlajstroma nõ, olyan növekvõ bátorsággal védi magát, s egészen bizonyos, hogy a hívei egy-két zendülésbe belemennek még miatta. Szicília parasztjait ne sajnálja ezért senki. Mi lenne, ha sötét fejjel, elcsigázott testtel ennyi se maradna a parasztnak. Egy vezér, egy a többinél különb úr, akit csak azért üldöznek, mert a paraszt pártját fogja. Nemcsak Szicíliában van csupán ennyi vigasztalása az isten igéjén kívül a parasztnak. De Nasi hívei nem csupán Szicíliában és együgyû parasztok között számosodnak. Ma úgyszólván egy földalatti Olaszország tekint bámulattal erre a merész, briganti politikusra. Egy nagy tábor, talán több milliónyi, kiket nem nevelhetett látókká az olasz fórum erkölcse. És ez megint nem kizárólagosan olasz csoda, sõt nem is csoda. Minden gazdaságilag hitvány, túlegyenlõtlen országban ugyanez a jelenség s ugyanez a korruptság. A nagy gazemberekre titkos hódolattal tekintenek az elméletiek és kisebbek. Szekerébe szeretnének kapaszkodni s vele menni a börtönön keresztül is. Mert érzik, hogy a Nasiak lakoltatása nem azt jelenti, hogy többé nem uralkodhatnak a Nasiak. Õk úgy teremnek, mint a kender, ahol áztató mocsarak vannak a közelben. Némely társadalmak moralistái tegyenek le már végre arról, hogy e társadalmak nagy gazemberek nélkül is meg tudnának élni.

A Hét 1907. november 17.

Csáth