|
(Az írók és az
idegesség)
Max
Harden, aki már mondott nekünk, magyaroknak, egy-két gorombaságot, mondotta
volna ezt is:
-
Keveset tudok a magyar irodalomról, de ha volna ott Budapest körül valami,
eljönne az.
Eljönne
csakugyan, elmenne, ha volna, mint ahogy ki is megy, ami érték. Szamár beszéd,
ha mi állítólagos nyelvi elszigeteltségünkkel ámítjuk magunkat és
impotenciánkat. Laocet ókínai nyelvbõl is lefordították minden nyelvre: érdemes
volt.
Akik
színházba járnak és színházi híreket olvasnak, beszélik, hogy Budapest
színházai erre az évre ismét külföldi élelemmel látták el magukat. Szóval, már
megint fölfedezték Magyarországon azokat, akik otthon senkik. Viszont
Zacconinak, aki bejárta kétszer-háromszor a világot, két-három nap elég volt,
hogy meglássa és elvigye magával a Molnár Ferenc darabját.
De
a legérdekesebb dolog mégis az, hogy Debrecen színházában török darabra
készülnek. (Mégis csak lesz abban valami, hogy Debrecen török-tatár-szláv
vegyülék.) Íme a török darabnak is szûk Macedónia, ha - darab, ha valami.
Párizsban lázasan fordítják és olvassák az örmény verseket és rutén novellákat.
Mikszáthot
nemcsak Angolországban olvassák. Most, karácsony elõtt, Párizsban
Hachette-éknál úgy vásárolják a Szent Péter esernyõjét a gyermekek számára,
mint a cukorbonbont.
Kemál
bej Debrecenben s minden nyelvû író ott, ahol akar, arathat megismerést és
sikert. Legföljebb az a kis aggodalmunk van, hogy Magyarország mégis kivétel
talán. Itt még idegen írónak sincs könnyû dolga.
Budapesti Napló
1907. november 30.
Lellei
|