|
-
nov. 29.
A
Dózsa-féle jacquerie-nek még csak eljövendõ hû hisztorikusa meg fogja bizonyára
állapítani, hogy a Dózsa-lázadás nem tiszta magyarságlakta vidéken lángolt föl.
Magyarországon parasztforradalom ott támadt mindig, ahol fajták éltek s
keveredtek együtt, de sohase szûzmagyar tájakon. Hódmezõvásárhely nem régi
fölindulását is csak úgy érti meg az ember, ha eszébe veszi, hogy
Hódmezõvásárhely népének a vére vegyített magyarságú. Ezt az egész dolgot onnan
kerítem különben így össze, hogy ifjú magyar szociológusaink évek óta hiába
jósolgatják, hogy föltámad a paraszt s majd szétüt az úri politikusok között. A
paraszt azonban nem támad föl, nem üt szét, s ha néha kapunk valamelyes hírt
erõs és tömeges népmozdulásról, Csaba és Orosháza felõl jönnek ilyen hírek.
Ezen a vidéken csakugyan indulatos, ambíciózus és nyugtalan a paraszt:
tót-magyar vidék. Tessék csak visszaemlékezni a Nyírség forradalmára: ez is
olyan vidék, ahol tót és magyar vér ömlöttek össze. A mi alföldi s már úgyahogy
tiszta magyarságunk nem forradalmi hajlamú, s nem is volt soha. De már egy kis
szláv vér-beömlés megdühíti, nyugtalanabbá, forróbbá s a kultúrára hasznosabbá
teszi. S Marx vagy Engels, már nem is tudom melyik, a szláv fajtákkal szemben
1848 révén a magyarságban a forradalmi fajtát ünnepelte.
*
Bécsben
pedig összeültek az egyetemi tanárok, bécsi Csaradák, bécsi Kmetyek és bécsi
Piklerek egyformán. És együtt, egy akarattal megüzenték minden Luegernek, hogy
a tudomány közös szerelmük és féltékenységük. Reverendás avagy vörös nyakkendõs
az egyetemi professzor Bécsben, mindenekelõtt a tudomány hivõ, de vadulni is
tudó jámbora. A szocialista Menger professzor temetésén ott voltak mindnyájan,
minden világfölfogású bécsi egyetemi tanárok. S most egyenlõ büszkeséggel
jelentik ki, hogy õk politikusok pojácái nem lesznek, s a tudományt, melyben
egyformán hisznek, megvédik, mert szabadnak akarják tudni. Hiszen magunk se
adnók sokért, ha azt, ami Nyugatról jön; nem Bécs közvetítené nekünk, s ha sok
minden olyan nem Bécsbõl jönne, ami jön. De megrendülve, szégyenkezve és
geográfiát kicsúfolva, nem azt kell-e mondanunk, hogy nem a Lajta választ el
minket Ausztriától és Európától, hanem valami sokkal szélesebb, még eléggé föl
nem kutatott folyó?
*
Franciaország
se Plátó és a boldogság országa, s Franciaországban sincs annyi tejföl, hogy
fenékig minden tejföl legyen. Olvasom, s mintha csak itthonról olvasnék valami
száraz, szívtelen statisztikát: elhagyják a földet a földhözragadtak.
Elnéptelenednek Montenegro-nagyságú vidékek, hol valamikor nemzedékek élték le
életüket panasztalanul, sõt vidáman. Alapjában agrárius, falusi szívem szeretné
kidobogni azt a hamisságot, hogy az ipar, a sok új minden, tették boldogtalanná
az agrikultúrát s a parasztot. De francia ügyekrõl írván, nincs bátorságom
olyan tudománytalansághoz, amely illenék hozzám, ha magyar ügyekrõl írnék. A
francia föld nem ott árvul el, ahol terméketlen, hanem ahol messze van az
iparos városoktól. Ahol a paraszt okos példát lát és buzdítást kap, okosul és
buzdul. Még ott is, ahol nehéz a földtõl, a földbõl kicsikarni azt, ami kell.
Ahol az ipar, a technika oktatja a parasztot, a paraszt zsíros, okos paraszt
lesz. Ahol nem kopogtat a koponyáján semmi új, ott elpusztul olyan
világgazdasági konstellációk miatt, amelyeknek milétét akkor se sejti, mikor az
iparos város ördöngös találmányainak majmoló, helyes kisajátítása gazdaggá
teszi.
*
Nagyharsánynak,
Baranyában, van valami kétezerötszáz lakosa, s e nagy faluban két év óta nem
született gyermek. Legföljebb idétlenül, kényszerítve, titokban vagy holtan,
jobb errõl nem beszélni. Magyar falu, sõt, ha jól tudom, kálvinista falu, sõt
és legsõtebben - gazdag falu. S úgy írják, hogy gyermek, mondjuk olyan 1-10 év között
növekvõ, az egész faluban sincsen két tucat. Összegomolyog a fejemben
mindenféle szamár és okos, összeolvasott teória. Faji, földrajzi, históriai,
vallási, gazdasági, de nem boldogulok. Valami azt súgja, hogy mindaz, amit
tudomány szerint mondhatnék, csak mára szóló igazság. De egy érzésem igaz:
nagyon szerencsétlen ország lehet ám az, ahol nem engedik az utódjainkat
megszületni.
*
Jászai
Mariék vasárnap tárogató és belépõdíj mellett elmondják és eléneklik: mi a
haza? Matiné lesz ez, a Royal-hotel nagytermében, az Amerikából hazatérõ
magyarok fölsegélésére. Nem lesznek ott az Amerikába vándorlók s a hazatérõk
sem. Csak hivõk és alattomos hitetlenek lesznek ott, de sebhelyesek és
boldogtalanok nem. És Jászai Mariék, a hivõk, bizonyosan sírva és siratóan,
szépen fognak szavalni és énekelni a hazáról. És jó, hogy ezt a matinét nem
lehet úgy megcsinálni, hogy Fiuméig és Hamburgig elhallassék. Mi lenne, ha
hallaná ezt a sok szépet a Cunard- és Lloyd-hajók fázó, szomorú fedélzeti népe.
Sírnának, talán a szívük is megrepedne, de mégis - muszáj volna menniök tovább
az ismeretlen, a kenyér-matinét ígérõ Amerika felé.
*
Vajda-Vojvoda
Sándor csöndesen, de bátorságosan visszalopta magát a magyar parlamentbe,
ahonnan kiûzték. S megáll az eszünk, mint valahányszor, ha túlságosan bolondot
mutat az élet, a világ, a malom, amelyben taposunk. Csakugyan bûnt követett el
ez a kiûzött oláh, hiszen jóvá, meg nem történtté semmit se tett? Vagy:
csakugyan a hazafias harag ûzte ki Vajdát, ha ilyen kevés idõ olyan nagy
haragot lelohaszthatott? Adj nékem világosságot egyetlen értelme és logikája a
földi életnek s mostoha leánykájának, a magyar életnek: ó Véletlenség.
Véletlenség, ha hazát árulunk, ha haragszunk, ha bocsánatot kapunk s ha
egyáltalában nem csinálunk semmit. Véletlenség, ha akkor jó és hasznos volt egy
hazaárulóval elbánni, s véletlenség, ha ma nem az. S hogy ez a két véletlenség
így egymás mellé állhat, ugye hogy ez véletlenség, óh, szent Véletlenség?
A Hét 1907. december
1.
Barla
|