50. GLOSSZÁK

- dec. 6.

Szentkirályi bátyám, volt bíró s ma öreg, vidéki prókátor, panaszolta nekem a vasúton a minap: nem érti a fiatal magyarokat. Nem azért nem érti, mivel õ nagyon megöregedett, hanem azért, mert ilyen fiatal õ a hatvanas években sem volt, mint ma. Beszélt, beszélt Szentkirályi bátyám, s én haboztam, megcsókoljam-e a kezét (atyafiságban volnánk távolról), avagy a vállára üssek: jól szavalsz, öcsém. Furcsán is vagyok én a hatvanas évek magyar generációjának kevés ittmaradottjaival, azéval a generációéval, amelytõl még Kecskeméthy Aurél is megkövetelte, hogy Európát lefõzze. Az emigránsok hozták-e magukkal ezt a nagyigényû levegõt, avagy a büszke elnyomottság lehelte: soha annyira Európa nem voltunk, mint akkor. Azok folytatásának, kortársának érzem magam, s mintha az ördög lopott volna közénk két frissebb generációt. Valahányszor egy olyan ember megy ki az életbõl, mint például Szabó Miklós, a Kúria volt elnöke, félelem fog el. Íme, elmennek azok, akikre e babonás és visszamenõ országban hivatkozhatnánk, hogy hiszen élõ tanúink vannak rá, hogy ebben az országban másképpen is volt. A fiatal Magyarország öregei távoznak sorban, s mi egyedül, a biztos vereség szomorú sejtésében maradunk itt együtt az új vénekkel, akik ott kezdik, ahol a régi fiatal magyarok Ferenc császár idejében végezték.

*

Amerikában, az Unióban, bocsánatot kérünk, a legújabb idõkben gyanús és utált race-ból válik a legjobb yankee, még egyszer bocsánatot kérünk: a lengyel-zsidóból. Az Unió legmagasabb és szédítõen nagy tekintélyû bíróságának legeleje, harmadszor is bocsánatot kérünk: lengyel-zsidó amerikánus. És Budapest egy nagy százalékú polgárságának el kell tûrnie azt a galád vádat, hogy esküdtbíráknak is megbízhatatlanok. Mi van ettõl messze, vagy mi van ehhez közel, jósolják meg a jósok vagy a beavatottak.

*

A Terézváros temploma mögött a múlt estén ötven-hatvan rajztanuló s iskolából csõdült inasgyerek lármázott. Rendõr sokáig nem háborgatta õket, tehát harciasak, hangosak, huncutkodók, harsányak, hetykék voltak. Egy tizenöt-tizenhat esztendõs (de mivel púpos volt, lehetett idõsebb is) magyarázta éppen:

- Mikor azt mondtam nekik, hogy szocialista vagyok, õk azt felelték: szervusz, testvér. Ezután káromkodtam egy nagyot, s azt mondtam: gazemberek, én hazafias vagyok. Erre szidtak, ütöttek, püföltek, amíg csak ti nem jöttetek.

Röhögött a csapat a kis púpos beszédére, s valaki nyomban válaszolt:

- Mindig azok és olyanok leszünk, hogy elbánjunk velük, a disznókkal.

Ez egy csatának az epilógusa volt, ahol az inascimborák két táborba álltak minden igaz ok nélkül. És ezek Magyarország leendõ iparosai, s a leendõ burzsoá Magyarország lesznek. Szép, hatalmas és tartalmas kilátások, de hogy azért majd akkor rosszabbul lesz, mint ma van, ne tessék hinni.

*

Bécsbe ment két magyar fõúr, két gróf, hogy titokban válthassanak néhány golyót egymással. A titok Bécsben se maradt titok, de nem maradt titok az se, amit titokban tartunk egy évtized óta. Meghalt a százados vád vagy legalábbis titkok sírjába hullt, hogy a magyar mágnás külföldön él. Holott ott él, ha és amikor teheti, de nem olyan könnyû ma már ezért megvádolni õt. Nagy haladás ez az elnémult vád, ha meggondoljuk, hogy mennyi százados hit, babona él és virágzik itt pompásan. De ma már utazunk mind: a Lipótvárosból, városból, faluból és jövedelmeinket, ha volnának, sokan szeretnõk külföldön elkölteni. Ilyenformán hogyne mennének még párbajozni is a külföldre a magyar mágnások? Kényelmet, kedves diszkréciót, puha szórakozást kínál az idegen hely. Itthon a robot, az unalom, a nagy szegénység és a politika járja. A magyar mágnásoknak valamikor, egy valószínûtlen, de lehetõ leszámolásnál nagy enyhítõ körülményük lesz, hogy külföldre jártak. Ez valamelyes megkívánását a különb kultúrának fogja bizonyítani. S akik ítélkeznek fölöttük, úgy fogják várni õket, mint a Heine német Rajnája, mely mégis kedvelte a franciákat. Mágnásaink ma is külföldre járnak, még párbajozni is, de bárcsak ez volna a legkisebb bûnük.

*

Lukács, ma már Lucaciu László egy - hogy franciásan szóljunk - homme de qualité volt valamikor. Mikor Rómát s más helyeket megjárva, Magyarországba nagy ambíciókkal visszaérkezett. Szívesen mátkásodott volna a magyarság és magyar szereplés gondolatával. Akkor a magyar társadalom erõsnek, összeforradónak, nagy dolgokra fölkészültnek látszott. És Lukács okos ember volt - akkor, és olvasott ember volt akkor. Nem kellett Lukács László, s az következett be, amit tudunk. Az elsõ vád ellene - ha jól emlékezünk - egy Hóra idejébõl leszármazott oláh versnek az átírása volt. Ekkor talán még nem ítélték el, de annál sûrûbben késõbb. És ma Lukács László memorandista oláh, kipróbált mártír, egészen oláh s intellek­tusban szerfölött meggyöngült ember. Komolyan: már csak azért is oka volna reánk, magyarokra haragudnia, hogy engedtük egy olyan-amilyen, de mégis forrongó kultúrából, mondjuk félkultúrából, egy szomorúbba, egy fertály-kultúrába bukni, s ott elveszteni önmagát, a régi sokkal különbnek indult Lukács Lászlót.

A Hét 1907. december 8.

Barla