51. EGYETLEN ORVOSSÁG: A HARAKIRI

Vigyázzunk: ami most Magyarországon történik és történni fog, arra éhesen, kajánul les, figyel a nem koalíciós történelem. Descartes módszerével és szemével próbáljunk belenézni ebbe a szerencsétlen és bolond zavarba, melynek neve magyar politika. Skolasztikusok, svihákok, álgondolkozók összevissza, bitang munkája után a bitorlók helyébe legeslegelõször is jöjjön a józan ész. Kezdjük elölrõl a dolgot, mert úgy összegabalyították, hogy a megtébolyodás félelme nélkül nem lehet a közepébe ugrani.

Magyarország választó népe és Bécs, mintha csak összebeszéltek volna, megbuktattak itt mindent, ami volt. Nem egy rendszer bukott itt meg, hanem sok rendszer, húsz világnézlet, száz tradíció, ezer reménység. A szabadelvû párt és gróf Tisza István kezdték a bukást látszólag vagy valósággal azért, mert a házszabályokra akarták tenni rossz-szándékú kezüket. Az ország, a választó- és voksképes Magyarország úgy határozott, hogy vesszen, aki a házszabályokat gondolatban is érinti. Ez a határozat új embereket, új rendet, új megaláztatásokat s új csalódásokat adott Magyarországnak.

Az idõ, az élet ezek a leghatalmasabb urak, kik Ausztriánál s a Habsburg-háznál is hatal­masabbak, nem adtak igazat Magyarországnak. Minden hasznunk az, franciásan beszélve, hogy új hercegeket kaptunk, akiknek új udvartartásuk lévén, új aprópénzt, sõt új bankókat fizetünk. Bárcsak mindenki Dunán túl, Tiszán túl, Lajtán, sõt Dráván túl boldog és megelégedett volna azáltal, hogy Kossuth F. úr v. b. t. t. majdnem nádor és miniszter.

A valóság azonban az, hogy csõd elõtt állunk, s még szökni se tudunk semerre. Mindenki kompromittálta itt magát halálosan, régi rend, új rend, de talán legjobban a tisztelt választóközönség.

Azok a szörnyûen tiszteletre méltó képviselõ urak, akik közül állítólag több mint száz ígérte el csak eddig magát a házszabályok revíziójára, arra kaptak mandátumot, hogy védjék meg a házszabályokat. Viszont ugyancsak a házszabályoknak a szeplõtelenség-dogmája emelte felénk a mai kormányt, az isten akárhova tegye. Csalódtak azok, akik a mandátumot arra kapták, hogy a házszabályok nebánstvirág lesznek. Csalódtak, akik mandátumokat oszto­gat­tak, adtak, sõt ezek legjobban csalódtak. Ezek tudniillik abban is csalódtak, hogy megbízható emberekkel van-e dolguk, olyan emberekkel, akik be tudják és be is akarták-e váltani az ígéreteiket.

Ennyi csalódás, csõd, bukás után történhetett csak, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk. Ott vagyunk, ahol pozitívum csupán egy maradt: a képviselõ urak és kormányférfiak minden-áron maradó szándéka. De ebbe belepusztulhat az ország, s nem tehet elõre egy lépést, ha a leghíresebb kuruzslókhoz fordul is.

Az idõ és az élet döntöttek választók és képviselõk feje fölött: a házszabály-revízió kell. Még az is fölösleges kérdés, hogy a választók voltak-e rövidlátóbbak, mint amilyen perfidiával rövidlátók tiszteletre méltó tagjai a magyar parlamentnek, vagy egyformán rövidlátók, de egyformán perfidek valának választók és választottak.

A házszabály-revízió elkerüléséért fölfordult itt minden, s a házszabályokat mégis javítani kell. Nem jó, de kipróbált kormányzás helyett kaptuk a Hübele Balázsok kormányát és kormányzását, mely csak maradni akar, rontani és feketíteni. És mégis meg kell csinálni azt a revíziót, talán még horvátok nélkül is meg kellene csinálni.

Bizarrnak látszik az indítványunk, pedig nem bizarr, csak ilyen példátlanul mameluk-idõkben az. A magyar parlament emberelje meg magát és konstatálja a teljes csõdöt minden vonalon. És élete árán is segítsen az országon, végre bizony Magyarország egy kis parlamenti harakirit megér úgy, mint Párizs egy misét.

A nagy francia forradalom konventje egyszer úgy hozott törvényt, hogy a konvent akkori tagjairól kimondta, hogy a jövõ konventben nem lehetnek képviselõk. A konvent ki merte végezni magát, mikor úgy érezte, hogy csak így mentheti meg az országot. Ötezerszeresen dezavuált, boldogtalan, Bécstõl ráncigált, horvátoktól pofozott parlamentünknek egy orvossága van: a meghalás. Ezt az ország koalíció-pártoló választóinak is érezniök kell, kiknek a bûnük majdnem olyan nagy, mint azoké, akik õket elbolondították. Csinálja meg rögtön, rögtön, amilyen rögtön csak lehet, a házszabályrevíziót s az általános választói jogot a magyar parlament. De mondja ki, hogy õk, a bûnösök, akikrõl csak a történelem fog még súlyosabban beszélni, mint mi, ennek a leendõ parlamentnek, mely talán még megmentheti a pusztuló, haldokló Magyarországot, nem lehetnek a tagjai. Szavazzanak, menjenek, pusztuljanak, s talán lehetséges lesz elfelejteni és kiheverni õket.

Budapesti Napló 1907. december 8.

(A.)