|
-
dec. 13.
Hugónak,
Victor Hugónak, aki pedig magyarokkal koplalt együtt és komédiázott a
legkomolyabban Jersey szigetén, agg korára új mániája támadt. Talán Byron, a
hellenofil Byron példájára emlékezett, persze becses bõrének kockáztatása
nélkül, s elnézett Keletre, hogy szépet lásson. És úgy látta, hogy Keleten egy
új Franciaország születhetnék, ha sok akadály között legfõbb akadálynak itt nem
lebzselnénk mi, ázsiai magyarok. S az öreg Jupiter akkor, halála elõtt, nagyon
bántott bennünket magyarokat, és mi akkor még kevesebb okmánnyal igazolhattuk
magunkat, mint ma. De ma már vagyunk Árpáddal jött magyarok, akik ilyet is
mernõnk mondani: hát legyen egy keleti Franciaország Romániából, ha lehet, akár
mindenáron. De vígan-búsan tudjuk, hogy nem lehet, hogy a régi romantikának
vége, s Victor Hugo álmát nyolc Björnson hiába nyergelné meg. Egy nagy, teljes
Románia se tudna kultúrbiztonságot, ajándékot többet adni Európának és a
világnak, mint a mai kicsi és majdnem mulatságosan sanyarú. El kell hinnünk,
még ha Nagy Emilék malmára hajtjuk is a vizet, hogy itt nekünk,
Magyarországnak, kultúrszerepünk van, noha régen és egyre késünk ezt a szerepet
betölteni.
*
A
jó Girault szomorú példáját ajánljuk figyelmükbe azoknak, akik a messiási és
apostoli pályára készülnek. Nem hisszük ugyan, hogy Magyarországon, a rest és
piszkos józanság klasszikus földjén nagyon szükséges ez az óvás, de hátha,
hátha, tehát elmondjuk a Girault esetét. Girault francia kommunista-anarchista
volt, de megunta, hogy õ mindig csak beszéljen egy Ikáriáról, egy különb
világról. Párizs mellett, St. Germainben tizennyolc-húsz emberrel megcsinálta a
kommunizmus liliputi országát. Közös kertmívelés, közös feleségek, közös nyomda
és munka anarchista írások nyomására, közös tehenek és a többi. Fél év múlva
mindenki megszökött Girault mellõl, aki különben Louise Michel tanítványa,
ex-nyomdász, szónok, kicsit költõ, kicsit mûvész, kicsit tudós. És most árván,
bár nem egészen hitevesztetten jár-kel a jó Girault. Emberek, fõképpen
magyarok, óvakodjatok attól, hogy megvalósítsátok, amit beszédekben ígértek.
*
Az
O.M.G.E. mulat és nem sírva mulat, mert annak a magyarnak, aki mindig sírva
mulatott, ma olyan jó dolga van, hogy kacagva mulathat. Miért az O.M.G.E.,
miért a kívül-angol-belül-tunguz uraknak õ nagy örömük? Részletezni nem is
tudnók, megmondani is csak az erzsébetvárosi orfeumok nyelvén: minden öröm
reájuk. Nem adnám semmiért, egy nagy német bank igazgatóságáért s talán még
ezer földért sem[!], ha nekem ma Magyarországon kétezer hold adósságtalan príma
földem volna. Ég és föld összeszakadhat, háború indulhat, föltalálhatják az
aranyfabrikálást, szûz telekkönyvû magyar úrnak itthon, elõre kiszámíthatólag
ötven éven belül, semmi sem árthat. Hátha még annyira nem nézném a világot s
nem gondolkoznék, mint õk. Gyönyörnek sok volna, annyit már áhítni se akarok,
megmaradok a kétezer hold príma földnél.
*
Flammarion
öregesen keresi az Istent, a titkokat, a rejtelmeket, a szent emberi célokat, a
csodákat. De az egész intellektuel-hordán, bocsánat a szándékosan durva szóért,
ilyen religiós düh észlelhetõ. Úgy látszik, hogy a humanizmus vallása nem válik
be vallásnak, vallás pedig kell. Már Budapesten hallunk öregekrõl, ifjakról,
poétákról, gondolkozókról, akik - keresnek. Keresnek valamit, valamiket,
istenfélét, istenféléket, lélek-mámort, narkózist. Újat természetesen, de nem
tudunk kezeskedni, hogy vajon nem odatalálnak-e, ahonnan X. Pius nyilaz. Az
Istennek megvan az a természete, hogy míg az ember ki nem cserélõdik, õ nem változik
meg az Istennek sem. Nagy-nagy istenesség készül ráülni a világra ismét, miként
annyiszor. Milyen jó, hogy Magyarország társadalmát nem fogja megrázkódtatni ez
a világ-áramlás. Mi, keveseken kívül, nem estünk át semmi intellektuális
válságon századok óta. S ha azok a társadalmak, melyek megtépve, gyáván a régi
Istent hozzák vissza és visszahozzák, találkoznak velünk, akik a régi Isten
mellett elvbõl kitartottunk, meg fognak ütõdni, hogy mi milyen elõrelátók
vagyunk.
*
Kiss
Józsefrõl álmodok itt egy percet, minden ígéretet cserbenhagyva, tilalmat
kijátszva, s úgy, hogy talán meg se jelennek e sorok. Ki õ, mi õ, miért került
éppen hozzánk, õ szenvedésére, mi büszkeségünkre, majd elmondják mások.
Ünneplésére készülünk tudniillik, s attól félek, hogy meghal egy régi babona, s
mi nem tudunk igaziakat - ünnepelni sem. Tehát õ róla álmodok, az õ gyõzelmes,
példátlan, szép, babéros öregségérõl. Adatik-e az még valakinek, kik az õ útján
óhajtanánk dalolva járni, mint az Anatole France görög lantos-királyának: majdnem
ravaszul fiatalnak maradni? Honnan hozta ezt a csodálatos fiatalságot, holott a
mi nedvetlen talajunkból nem szívhatta? Kell lenniök nem ismert földnek és
áldott méhû anyáknak, messze földnek s messze anyáknak. Onnan, tõlük jött õ is,
a ritkákkal, kivételesekkel, akik Cézárnak hiszik az életet, de meghalni is
szalutálva és dalolva halnak meg elõtte, hogy soha meg ne haljanak.
*
Polónyinak
is csodálkozására ez az ország, ez a Budapest, ez a magyar társadalom nem
lázong. Úgy látszik, hogy minket már nem tud meglepni se politika, se bírósági
ítélet, se undokság, se semmi. Alapjában gyorsan jutottunk el a nil
admirari-hoz. Annyi minden furcsa, veszett, gonosz és bolond történt velünk,
hogy már elfelejtettünk csodálkozni. Másutt egy kis rend akad, egy kis morális
gát, valami szükséges, társadalmilag törvényesített szamárság. Mi régen túl
vagyunk s elõtte sohase voltunk az ilyen valamiknek. Tehetnek velünk, ami csak
tetszik s amit csak kibírunk, pedig sokat bírunk ki. Figyelmeztetjük a ma
grasszáló társadalmi túlhatalmat, hogy bennünket nem lehet meglepni. Polónyi
vagy akárki jöjjön, fogja meg az orrunkat, kápráztassa el a szemünket,
vezessen. Nincs olyan valaki ma már, akitõl az orrunk összefacsarodhatnék, akár
Polónyinak, akár az ellenségeinek a barátja, jöjjön.
A Hét 1907. december
15.
Barla
|