|
Az
én Jehovám, Istenem, Krisztusom, Sorsom vagy mim, adna nékem negyven esztendõt
- élni, tehát még kilencet és valamit. Nem fog adni, holott csak annyi
esztendõt kérek életnek, amennyi óta Kiss József ezen a búzatermelõ és
kalásztalan Magyarországon verseket ír. Adna nékem negyven esztendõt csak
azért, mert nagy dolog volna azt megtudni, mit érez az ember, ha negyven évig
király. Ha negyven évig úgy király, hogy mindig inkognitóra van kényszerítve, s
ha koronázni is csak olyan koronával koronázzák meg, mely históriátlan.
Petrovics
Sándornak mégiscsak jó mészárszékû és rokonságú ember volt az édesapja,
õmagának pedig olyan villamos lelke volt, hogy a haragos Ég is megijedt tõle.
De ha valaki a falusi, zsidó árendás házából indul el, ha félénken, illatos
halk és új muzsikás álmokkal indul el, borzasztó ez nálunk, itthon. Valahogyan
Spinózával barátkozhatott össze nagyon gyorsan a mezõcsáti legényke, mert
királyi trónusra tudott ülni már akkor, amikor a trónusát alig százan látták.
Õ,
talán itthon a maga kora számára elõbb jött mindünknél, akik valami átokból
bármikor korok számára kívántunk érkezni. Nem kalibereket hasonlítgatunk, de
Ibsennek elég korán a storthing szavazta meg az élethezvalót, ha már egy norvég
Napóleon nem csinálhatott belõle pair-t. Kiss József elõtt az akkor nobilisabb,
de a maiként európaiatlan s talán még gõgösebb Magyarország fölvont minden
várhidat. Kibírta, mert tudta, hogy király, s még azt is kibírta, hogy azért
szeresse meg a publikum, amire õ sohse volt büszke. Szinte gonosz öröm szállna
meg bennünket, ha búsak, becsületesek és végzet-sejtõk nem volnánk, hogy Kiss
Józsefet iskolákban szavalják, s csak éppen azt nem tudják elegen, hogy a
koszorús Kiss Józsefnél van egy különb poéta Kiss József.
Max
Nordaut nem szeretem, s mikor Párizsban beszélgettem vele, ott volt asztalán
nyitva és megjelezve a Kiss József könyve. És kérdezte, hogy bús-e, víg-e,
tud-e még dalolni az õ nagy barátja? Egyszerre másnak láttam Nordaut, aki talán
magyarul is csak Kiss Józsefért nem felejtett el.
Holnap,
vasárnap, a Petõfi Társaság kezdi meg sorát a Kiss József-ünnepeknek. S egy
ifjú poéta fog dalolni Magyarországnak: Kiss Józsefnek hívják. Tele van a lelke
álmokkal és dalokkal ma is. Ma már talán meghallják a dalát mindenek, s egy
marék virágot szór elébe mindenki. Egy kapocs volt a lelke negyven évig, a mi
dacos, ázsiai szívünk, és Európa között. Most már fogadjuk õt mindnyájan
egészen a szívünkbe.
Budapesti Napló
1907. december 15.
Ód.
|