Az
apámnak, Szilágy vármegyében, egyetlen boldog álma volt valamikor: hogy
központi fõszolgabíró s azután alispán lehetne a fia. Többre nem gondolt,
fõispánságról nem fantáziált, csak magyar és vidéki ember érti meg ezt. S lett
belõlem vármegyei ember helyett a vármegye becsületes gyûlölõje Magyarországon,
örömömre.
Mocsáry
Lajos, aki egyébként európai ember, a Kossuth-Apponyi-forradalom idején,
tanácsokat adott a vármegyéknek. Ezek a tanácsok olyanok voltak, mint a
vármegye maga: büszkék és ostobák. Lökjön el a vármegye mindent, ami betû, ami
értelem, ami új. Tegyen úgy, mint II. József korában: hordassa máglyára az
írásokat és nyomtatványokat.
Jó
tanácsok voltak ezek, s Magyarországon mindig megfogadta az ilyen jó tanácsokat
a vármegye. Hajh, a vármegye nem változott századok óta: az alispán piros
borral itat ma is. S a páva csak a legritkább esetekben száll föl a
vármegye-házra, szegény legények szabadulására.
II.
Józsefet a kalapos királyt megigézték Voltaire és társai, a kor. Ez az
aufklérista császár úgy gyûlölte a magyar vármegyét, mint ma egy intelligens
magyar tudja gyûlölni. Akkor minden nemes vármegye így kezdte határozatait: Nos
universitas comitatus. Nincs az a császár vagy király, aki gõgösebben tudjon
beszélni. És ugyanaz a József császár, aki halála elõtt kibékült velünk,
magyarokkal, mondott egy nagyon okos dolgot: „Ich verbiete mir anhero die
pluralia, Comitate sind nur singularia. Es giebt[!] nur ein plurale: Nos status
et ordines Hungariae.” Egy veszekedett Lengyel Zoltán nem tudná szebben
megmondani, hogy a vármegyének - kuss.
Emlékszem,
vidéki koromból, hogy a vármegye nem változott meg, s ebben az alig
konszolidált Magyarországban, a vármegye az igazi ország. Ott is, ahol
erkölcstelen paktum van románokkal, tótokkal, szerbekkel, szászokkal. Ott is,
ahol Tisza István az úr vagy Andrássy vagy valamely pápista hatalom.
S
arra is emlékszem, Nagyváradon (az ország e nagyon nyugtalan és értelmes vidéki
városában éltem sokáig), hogy a vármegye rettenetesen gyûlöli a várost. „Coki
város, mikor a vármegye mulat” (a vármegye szeret mulatni), mondja, szokta
harsogni, a fals és igazi dzsentri egyformán, Nagyváradon.
Ergo,
lyukadjunk már ki: most van a vármegye szezónja, most választ a vármegye. Talán
az egy Békésen kívül, ahol Achim L. András dirigál, nincs semmi baj. Az
atyafiság összetart, s az atyafiság mindig a hatalommal tart. De jelszó kell
még a magyar vármegyének is, még az új rend idején is. Persze nem a Borsod
vármegye bátor lépésére emlékszik a vármegye, mikor Borsod a szekularizációt
sürgette. De mivel szívesebben emlékszik arra az idõre, amikor Mocsáry szerint
elégetett minden fölvilágosító betût. És arra a hõstettre, amikor Kovács
Gusztávot Debrecenben félholtra-verten halottas kocsira rakták. Ha gonoszak
akarnánk lenni, még azt is szívesen ajándékoznók a vármegyének, hogy a pénztárra
emlékszik. Mert „mire jó az árvakassza, hogy a dzsentri elsikkassza.”
Abszolute
és haragosan nem vagyok elragadtatva a módtól, mellyel Budapesttel az õ
jelenlegi urai bánnak. De, oh pesti adófizetõk és polgárok, van-e sejtésetek,
hogy mi történik a vármegyékben? (Széll vagy Apponyi egyszer zavarból ezt a
rossz szót mondta ki: a perifériákon, s azóta minden magyar analfabéta ezt
használja.)
A
vármegyék ma (éljen Kossuth Ferenc és vidéke) inkább országok, mint
Magyarország. Magyarországnak például szabad kvótát emelni, a császárnak
behasalni, katona-költséget emelni, a vármegyének szabad ellenben önmagát
szolgálni s az uralkodó rokonságot.
Jó
kis hecc volt ez a Kossuth-Apponyi-féle szabadságharc, mely még Ugron Gáborból
is föltámadt embert és mamelukvezért tudott csinálni. Fenének kell most már itt
parlament, mikor van hatvan és egynéhány vármegye, ha jól tudom. Még csak az
nem történt meg, hogy Ugron Gábor ajánlja a magyaroknak: menjünk be a
Reichsrath-ba. Talán ez is meg fog történni rövid idõn belül, hiszen a vármegye
a fõ és fontos, nem az ország.
A
vármegyét ösmerem, hálaistennek, tele vagyok emlékekkel és vármegyei
rokonsággal. Tudom, hogy kikkel közigazgatnak bennünket a vármegyében. Van egy
pajtásom, akivel együtt hallgattam a jogot, s aki ötször volt a hülyén idegesek
szanatóriumában. Ma ez az úr, mert ma már úr, fõszolgabíró, s talán holnap
fõispán lesz egyenesen. Nagy következetlenség volna a vármegyétõl s az új
rendtõl, ha nem csinálna belõle fõispánt.
Éljen
a vármegye, mely most választ és nagy ország ebben a kis országban. Hiszen már
Budapest is vármegye lett egy kis kóser mellék-ízzel. Ez a jövõ, ez az ország,
ez a minden, még ha rosszabb rend is fog jönni a koalícióból. Éljen a vármegye,
hiszen egész Magyarország egy erõteljes és aggodalmas vármegye a Habsburgok
birodalmában. Annyi erõvel, hogy kitartsa a rokonságot és annyi aggodalommal,
hogy féljen az általános választói jog következményeitõl. A paraszt meg- és
alaposan megvan közigazgatva. Az éhes és szegény dzsentri és hamis dzsentri el
van látva. A mágnás, fõpap és minden reverendás pap ki van szolgálva. Kell-e
ennél tökéletesebb, nagyobb és szebb institúció?
Választ
a vármegye, s egy pillanatig nem jut az eszébe, hogy lehet valamikor majd
másként is. Ezeréves intézmény a vármegye, s a sejtõképessége kipróbáltan erõs.
Ha egy Kossuth a Habsburgokkal szûrte össze a levet, abból legalább is
ötvenéves állandóság lesz, még akkor is, ha a Habsburg kicserélõdik, s a
Kossuth úgy hal meg, hogy hamarabb kap szobrot, mint az apja. Minden el fog itt
romlani egészen, de élni fog a vármegye. A vármegye, mely hû dajkája néhány
szerencsés családnak. És vesszen az ország, mert ez igazán mellékes, de éljen,
éljen a vármegye.
Budapesti Napló
1907. december 18.
(A.)
|