|
Benkõ
Gyula úr tiszteletbeli fõügyész még talán ma is nemes Baranya vármegyében.
Elment egy bankettre, ahol Kossuth õexcellenciájára mondtak tósztot. Benkõ úr
elfelejtette, hogy új rendszer van, s az éljenekbe belerikoltott egy abcugot.
Ezért õt megdorgálta a belügyminiszter, s szekundát adott neki a pécsi ügyvédi
kamara.
Rosszul
esik, de ki kell jelentenünk, hogy Magyarország nemkoalíciósai Franciaország
reakcionárius ellenzékével vannak rokonságban. Azokkal bánnak majdnem úgy, mint
velünk, nemkoalíciósokkal. Mi vagyunk az utolsó emberek, akiket agyon kell ütni
lelkileg, pénzileg, erkölcsileg, mindenképpen. Az én öcsémet még tanárnak se
szabad kinevezni, nemcsak azért, mert kálvinista, de mert az én öcsém.
Franciaországban az ellenzéki mágnások erre azt szokták mondani, hogy így van,
amikor az inasból úr lesz. És minden demokrata-elvem fönntartásával én is csak
ezt tudom mondani. Olyan emberek kerültek hatalomra és uraságra, akik sem
hatalmasok, sem urak nem tudnak lenni. Nem is akarok más példát mondani, mint a
Kossuth Ferencét. A kicsi mérnök, aki például a Riviérán bárhol, jó helyen, még
a table d’hôte-nál is az utolsó helyet kapta volna, Magyarországon nádor és a
király után elsõ ember. És Ugron Gábor, aki más országban Nasinál rosszabb
sorsra jutna, félelmes tekintély. És Apponyi Albert, akinél eszmékben bõvebb és
jó órában sokkal óvatosabb tud lenni Kardhordó Árpád, nagy ember, nagy elme,
nagy szónok.
No,
ebben a tekintetben beváltották a nemzeti demokrácia ígéretét. A silányság soha
még úgy nem volt fölmagasztalva, mint Magyarországon. S ráadásul ezt nem is
szabad nekik megmondani: belügyminiszterileg el van tiltva.
Óh,
Benkõ úr, milyen naiv úr ön. Hogy megérdemelte ön azokat a büntetéseket, amiket
kapott. Ön azt merte mondani, hogy abcug Kossuth Ferenc. Uram, uram, tanuljon
tõlünk életet és élni tudást. Ezennel harsogva, példát adva, õszintén kívánjuk:
éljen Kossuth Ferenc. Tanuljon ebbõl, s utánozzon bennünket, óh, Benkõ úr.
Budapesti Napló
1907. december 18.
Ód.
|