63. LUEGER V. B. T. T.

Kegyelmes úr lesz, v. b. t. t. lesz a szép Károlyból, s hûséges Weisskirchnerébõl pedig, a nyájas elnökbõl, osztályfõnök. Ez lesz a válasz a duzzogó Magyarországnak, a haragosdit játszó magyar parlamentnek. S körülbelül ennyi hasznot fog húzni Magyarország abból a kiegyezésbõl, melyet gyáva kormánya okvetlenül finalizálni fog. Hát már csak ilyen a magyar szerencse: akármerre indulunk el, a v. b. t. t.-hoz érünk. Itthon csinálunk nemzeti küzdelmet: v. b. t. t.-k lesznek Kossuth, Rakovszky s az összes vezéreink. Behódolunk Bécsnek, átnyújtjuk neki mindenünket: erre v. b. t. t. lesz Luegerbõl. Ha hõsök vagyunk, ha gyávák, a mi hivatásunk az, hogy hûségérdemeket mirajtunk szerezzenek a császár leendõ bizalmasai.

Tehát báró Beck Vladimir úr hiába szavalt szép, óvatos általánosságokat. Tehát báró Beck Vladimir csak ravaszkodik, amikor lemondással fenyegeti meg az osztrák parlamentet.

S Ugron Gábor fogatlan szájával hiába tesz úgy, mintha harapni akarna. Ezzel a szájjal nem Ferenc Ferdinándig, de a Lueger inasáig sem lehet harapó szándékkal eljutni. Soha olyan kevéssé még nem féltek tõlünk Bécs s a Burg, mint ma és igazuk van.

Ne is kacagtassuk ki magunkat olyan mozdulatokkal, melyek csak félelmesen erõseknél nem komikusak. Mi átnyújtottuk díszes párnán a kulcsot Bécsnek, mint egykoron Bécs polgármestere Mátyás királynak.

Kár, hogy a magyar parasztnak kissé trágár közmondása van errõl az állapotról. Nem írhatjuk le, de magunk is azt valljuk: ha egyszer már odaadtuk magunkat, tûrjünk. Két választásunk van: vagy tûrünk vagy pedig abban reménykedünk, hogy Wekerle úr és Kossuth úr elégtételt szereznek nekünk. Ha csak ez a két lehetõség van, úgy gondoljuk, hogy tûrni, ha szomorúbb is, de okosabb.

Azonban vigasztalásul teljes információt kell nyújtanunk a magyar publikumnak. Lueger kegyelmes urasága, Weisskirchner elnök úr államtitkársága majd csak akkor következnek, ha teljesen elkészül a kiegyezés. Hivõ magyaroknak tehát mégis csak marad egy kis, rövid lejáratú vigaszuk. Az tudniillik, hogy hátha a magyar parlament eb-ura-fakó-t fog mondani. Hátha a kiegyezés dolga váratlanul, befejezés elõtt megakad. Igaz, hogy még ez esetben is kegyelmes úr lesz Luegerbõl s osztályfõnök Weisskirchnerbõl.

De az ördögbe is, nekünk nem is a Lueger és Weisskirchner urak karrierje fáj. Tõlünk, felõlünk ugyan akár aranygyapjasrendet kaphatna a jeles két úr. De a mód, ahogyan velünk bánnak s a maró tendencia mindenben, ez a szörnyûséges. Volt-e császárnak ilyen diétája Magyarországon valaha is, mint ma? Ennyi pontosságot, lojalitást, áldozatkészséget mutatott-e még valaha ez az ország?

Egy derék, nagy talentumú, neuraszténiás, fiatal budapesti újságíróról beszélik ezt az esetet.

Hajnalban, fáradtan s a földi dolgoktól megundorodottan bandukolt hazafelé. A Városliget felé, egy padon alvó, rongyos aggastyánt látott. A rongyos, beteg, õsz ember fázott s álmában is didergett. Az újságírót, aki szerfölött szenzibilis ember, megrendítette ez a nagy emberi nyomorúság. Majdnem könnyekre fakadt, s ekkor egy kiszámíthatatlan, beteges ideg-indulatban - leköpte a nyomorult, vén, didergõ embert.

Így tesz mivelünk most Bécs és az osztrák parlament. Olyan szánalmasan, nyomorúságosan állunk meg elõtte, hogy túlzó megindultságában leköp bennünket.

Hát mit vétettek például mostanában a Wekerle-kormány és a magyar parlament? Kiegyezést, kvótát, mindent úgy adnak meg, ahogy pár év elõtt Luegerék álmukban se merték hinni. És nem követelhet olyant Bécs, amit nálunk, tõlünk biztosan meg ne kapna. Ez egészen a gyermekkorunkból emlékezetes olvasókönyvi vers. Az egyik testvér odaadja a másiknak minden pogácsáját az úti tarisznyájából. S azután a maga pogácsájából is csak úgy kap egyet-egyet vissza, ha a fél karját, fél lábát, fél szemét adja érte.

Itt, Magyarországon, minden lemondó és erkölcstelen erõ azon dolgozik, hogy Ausztriának kedve teljék, s hogy a mai dicsõséges, új rend tovább éljen. Hálából Bécsben lenéznek, kiröhögnek, leköpnek és megpofoznak minket. Báró Beck Vladimir még csak eldadog valamit, hogy ez kissé sok. De ugyanakkor már tudatják velünk, hogy Lueger és Weisskirchner a bõrünkön szerzett érdemekért jutalmat fognak kapni.

Hát most már - azt hisszük - egy új különbséget ismét megállapíthatunk a régi rend és új rend között. A régi rend, ha muszáj-áldozatokba vitt bennünket Bécs számára, vigasztalásul egy-két becézõ, fényes játékszer-vívmánnyal kápráztatta el a szemünket. Most még nagyobb áldozatokat kell hoznunk, s jutalmul úgy bánnak velünk, mint a rühes kutyákkal.

Budapesti Napló 1907. december 20.

(A.)