|
(A francia Akadémia
riadója)
Soha
még Akadémia bátrabban, harciasabban és szellemesebben nem üzente meg a
világnak, hogy õ igenis konzervatív, mint a francia Akadémia üzente meg ismét.
S ami pikáns, furcsa, majdnem kacagtató: a maradiságnak ékes dicséretét egy
fiatal férfiú mondotta el, éppen a negyven francia halhatatlan közül. Maurice
Barrès tudniillik, aki egyike a legnagyobb élõ francia stilisztáknak s akinek
irodalmi mûködése úgyszólván: esztétikai törvénykönyvekbe becikkelyezett
nihilizmus. Barres az õ könyveiben az én-nek,
az egónak egy Nietzschét túlárverelõ hivõje és imádója. Az õ esztétikai
hitvallása az, hogy az írónak egyetlen lehetséges kritikusa - önmaga az író. S
ugyanez a Barres mondta el most Richelieu óta a francia Akadémiában a
legkérkedõbben maradi beszédet. Szinte kedvünk volna azt mondani, hogy
nagyszerûen konzervatívok is csak - a forradalmárok tudnak lenni.
A
Barrès beszédje sokáig fogja foglalkoztatni a világ minden íróját és
gondolkozóját. Kell, hogy röviden kikeressük a szép szavak rengetegébõl e
beszédnek a lelkét.
Barrès-nek
a jeligéje a londoni Szent Pál-templom egy régi, híres és elõkelõ szónokának a
beszédjébõl való. „Éppen elég volt már a világnak a reformokból, nem akarunk
immár több reformot.” Ha valahol, úgy nem Angolországban, de Franciaországban
érti meg az ember sok, egyébként értékes agynál a reformoknak ezt a nagy
iszonyát. S Barrès nyugodtan és harsányan kérdezheti meg: vajon az
okvetetlenkedõ újítások megérik azt az árt, melyet szerinte Franciaországnak
fizetnie kell? Barrès hite szerint ugyanis az emberiségnek egyik legszebb
produkciója, a francia kultúra hal meg, ha Franciaország meg nem áll a merész
újítások útján.
Minden
kultúrember szívében meghûl a vér ilyen lélekharang-kongatásra. Valóban a
francia kultúra volna az ár azért, hogy új épületek jöjjenek az értelmi
míveltség ódon, de még mindig biztos várai helyébe? Hiszen akkor megérti az
ember a legkeserûbb és legelszántabb ellenállást is - Franciaországban. Tessék
elképzelni például, hogy Montaigne-tõl Anatole France-ig, sõt Barres-ig minden
irodalmi kincs elpusztulna, szörnyûség! De ilyen bizarr módon vakmerõ állítást
még az ifjú Barres sem mer megkockáztatni. Sõt észreveszi az ember, hogy az
irodalmat lehetõleg elhallgatja a konzervativizmusról zengett himnuszában.
Mintha érezné, hogy õ is ludas, s mintha nem tudná leplezni, hogy voltaképpen
politikára gondol minden gondolatával. Dicsõíti az egyszerûséget, a vallásos
odaadást, az igénytelenséget, jótékonyságot, a katonai vitézséget, az
áldozatkészséget s a csöndes mártírságot. Föl is kiált imigyen: „jaj
Franciaországnak, hogy olyan nagyon okos emberek kormányozzák kevés szünettel a
nagy forradalom óta.” S azután hagyományos, akadémikus gúnnyal teszi hozzá:
„amit az okos emberek elrontottak, azt az egyszerû, buta, derék franciáknak
kell helyrehozniok”.
Mindezt
a francia Akadémia által kezelt erény-díjak kiadása alkalmából mondotta el
Barrès. Látszik, hogy társadalmi, politikai programot akart adni s csak félig
irodalmit. Azonban nyomban utána az irodalmi pályázatok elõadója kiegészítette
Barrès beszédjét. Versekrõl lévén szó, megdicsért három ifjú költõt, de
kijelentette, hogy túlságosan eredetiek, s így nem kerülhetnek a
megkoszorúzandók közé. Õszintén beszélt az elõadó is, mint Barres, s rögtön meg
is magyarázta a dolgot. A francia Akadémia nem utasítja el elvbõl és
föltétlenül azt, ami irodalmilag új. De az újító kedv néhány évtized óta olyan
nagy Franciaországban, politikában, társadalomban, mely csak utána rohant az
irodalmi és mûvészeti forradalomnak, hogy egyelõre álljunk meg. Egyelõre -
tanácsolja az Akadémia - elégedjenek meg az ifjú költõk azokkal az eszmékkel,
érzésekkel és formákkal, melyek mellett a Musset-k, Victor Hugók, Leconte de
Lisle-ek elég jó költõk tudtak lenni.
Íme,
a nyitja a francia Akadémia harcias hitvallásának. Íme, miért beszélhetett az
erkölcsrõl és erényrõl olyan csinált bácsisággal Maurice Barres. Arról a
helyrõl, ahonnan éppen ez alkalomból valamikor - Renan hangoztatta az új, a
humanista erkölcsök és erények riadóját, miközben gyilkosan belegázolt abba az
ideológiába, mely most büszkén és gyõzelmesen uralkodik az Akadémiában.
A
francia Akadémia Franciaország minden bajáért a nagy sietséget a folytonos
újítást teszi felelõssé. S mivel tudja, hogy az irodalomnak milyen szerepe van
a lelkek kormányzásában, megállj-t kiált az irodalomnak is. Nem volt sohase a
bátor újítások védõje, de most, valósággal orvosilag rendeli a francia
géniusznak a maradiságot az Akadémia.
De
kiszámíthatatlan kára volna az emberi kultúrának, ha kritika nélkül fogadnók
más kultúrákban, társadalmakban is a francia szózatot. Arról még talán lehet
beszélni, hogy Franciaország kissé idegesen elõreszaladt. De hasonlót
állíthat-e még egyetlen más kultúra is? S ha a francia Akadémia konzerválni
akar, nem kell-e bevallanunk, hogy a kincsek mérhetetlen kincsét konzerválja?
Ahol Voltaire nagyon régen élt, s másutt még meg se születhetett, s ahol egy
író-forradalmár akadémikus mondhatja el a konzervativizmus legforróbb
zsoltárát, ott talán bizony föl is fér egy kicsi pihenés és maradiság.
VU 1907. december
22.
Diósadi
|