Wekerle
Sándor sajtóirodája pár nappal ezelõtt a magyarság históriai tragikumáról
elmélkedett egy kezes, külföldi, német lapban. Ezt a tragikumot Ábrányi
õméltósága óvatosabban érintette, mint Iván nevû hõsének tragikumát, holott ez
utóbbi versekben íródott. Nem szemrehányásképpen mondjuk: jól tesszük, ha
kényes ügyeinket nem hurcoljuk s tárjuk a külföld elé. Mi hasznunk is lehetne
abból, ha például a müncheniek sör mellett és kárörömmel megtudnák, hogy mi is
a magyarság történelmi tragikuma? Még itthon is titokban tartjuk ezt a dolgot,
s gyermekeink az iskolában azt tanulják, ami nem igaz. Még olykor arról csak
esik egy-két bátortalan szó, hogy Róbert Károlynak sok baja van a
kiskirályokkal. De azt ne tudják meg idõ elõtt gyermekeink, a leendõ magyar
választók és választhatók, hogy minden szabadságharcunk nagyuraink számára
gyújtott rõzsetûz volt. Mi ezt csináljuk már ezer év óta: föllángolunk, s könnyelmû
tüzünk mellett nagyurak pirítják meg a szalonnájukat. A magyar históriának egy
kádenciája van ezer év óta: béke a harc után. Rettenetes békék gyönyörû, de
gyilkos harcok után, melyekben pazarul ömlik a magyar vér, mondhatnók: szatmári
békék.
Minden
úgynevezett magyar pártütésnek szatmári békekötés a vége. Most is szatmári
békében élünk, holott ezt a békét se Szatmáron kötötték, miként az igazit sem.
Mégse volna okos dolog elfordulni a históriától a magyar embernek: a história
nekünk igazán magister vitae, olvassuk például Károlyi Sándornak, a kuruc
generálisnak levelét a kegyelmes Károly császárhoz. Ugron Gábornak, Szatmári
Mórnak, sõt Rátkay Lászlónak egyetlen vezércikke nem lehet ilyen aktuális.
Károlyi Sándor, a kuruc nóta Kártévõ Sándora, alázatosan arra figyelmezteti a
császárt, hogy elõdje, József, bõkezûbbnek ígérte Bécset. „Minden fegyvert
halomba rakatván és összegyûjtvén a fölkelõket, a vezetõk és fõk akarata
ellenére, ígéretem szerint Felséged és császári háza hûségére visszavezettem. A
felvett fegyverekbõl kivetkõztettem az egész országot és nemzetet Felséged háza
és az akkor uralkodó királynõ Õfelsége békés kormánya alá adtam magammal
együtt.” Ezt írja a császárnak egyebek és sokak között gróf Károlyi Sándor, s
meghatottan emlegeti a tapasztalt csász. kir. kegyelmeket. És sûrûen emlegeti
Károlyi Sándor a császár „veleszületett osztrák kegyességét,” „veleszületett
osztrák jóságát”. Még Rákóczi generálisa volt, amikor kiszemelte azokat a
domíniumokat, s megfontolta a jutalmakat, amelyeket a sikeres pacifikáció után
kérni fog. És lehetetlen kacagás, keserû, veszett magyar kacagás nélkül
olvasni, minõ végrendelkezést tett aggkorában: „Isten vezérlõ szent kegyelmébõl
megérvén ezen keserves, elfelejthetetlen háborúnak is békességes lecsöndesítését,
annyival inkább continuáltam a föjebb declarált Sz. Háromság tiszteletire
csinált cápolnát, és a Szentség Pápáktul Indulgentiákat hozván, elrendeltem,
hogy minden esztendõben Szent Háromság napján Károlybul processio menvén ki,
ottan énekes mise és Praedikatio légyen lelki oktatásokkal és tanításokkal
hálaadásul, hogy az Isten mindkét háborút lecsendesítette és adgyon a
Keresztény Fejedelmeknek egyességet és az eltévelyedetteket hozza
világosságra s az igaz hitre.” Csodálatosan, szóról szóra az új nemzeti
küzdelem, a magyar koalíció esete ez. Kossuth, Apponyi, Andrássy a legtüzesebb
harcok idején is legföljebb csak azt nem tudták biztosan, hogy ki-ki melyik
miniszteri tárcát fogja kapni. De arról biztosak voltak, hogy a csász. kir.
kegyelmek teljessége fogja õket jutalmazni a fegyverletételért. Minden
gesztusuk emlékeztet Károlyi Sándorra, habár Károlyi Sándor is ezeket még
régibb árulóktól tanulhatta. Jutalmat egyre többet kérnek az ország rovására s
a maguk számára, és hûségüket egyre hivalkodóbban fitogtatják.
Házszabályrevíziót csinálnak õk, akik a házszabályrevízió miatt vitték
forradalomba az országot. A házszabályrevíziót oly örökössé és õket megtartókká
akarják tenni, mint Károlyi Sándor a domíniumokat és egyéb jutalmakat. Még
„leányágon” is örökletes legyen minden azon érdemekért, hogy Majtény síkján
leszerelt a kuruc. Olyat is megígérnek és megadnak a császárnak, amit talán
maga a császár se mert kérni „veleszületett osztrák kegyességével” és „osztrák
jóságával”. Miként Károlyi Sándor, többet árulnak el, mint aminek a
visszaszerzéséért a nemzetet harcba vitték. Még csak egyet kellene a császárnak
cselekednie az állandó jutalmazásokon kívül. Engedje el nekik egészében a
választói jog reformját, hogy még torzul se csinálják meg, akkor azután Apponyi,
mint Károlyi Sándor, kápolnákat, „capolna”-kat csináltatna, s processziókat
rendelne el. Hiszen alapjában még ebben is hasonló Kártévõ Sándorra: kápolnákat
épít és klerikalizmust csinál vigasztalásul azért, hogy Magyarország megint
századokra elintéztetett. A csász. kir. kegyelmek jegyében s az osztrák
kegyesség és jóság jóvoltából élünk, ha élünk, mert az a mi históriai
tragikumunk, hogy vezéreinkül mindig Kártévõ Sándorékat választjuk.
Budapesti Napló
1908. január 17.
(A.)
|