|
A
Lánchíd a következõ levelet intézte hozzánk:
„Hajh,
Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb
magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország
dicsõségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is
Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit
Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás elõtt, úgy
képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én
keletkezésemnél õsibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a
Lánchíd elõtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre
fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is
megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar
urak ingyen mehettek Pestrõl Budára.
A hídvámos és a rendõr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy
nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új
eseményekhez új Kossuth kell.
Zavarban,
nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy
koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy
demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem
a tekintetes szerkesztõséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy
látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendõ. Olyan
Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielõtt szégyenemben
elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet - a Lánchíd”.
Budapesti Napló
1908. január 17.
|