95. GÖRGEY ÉS HÓDOLÓI

Görgey Artúr katonának született, s nagyszerû életének csúfságára úgy fog meghalni, mint egy Kant. Valóban, az élet nem kedvelteti meg az emberrel a szép gesztusokat, s a publikum tapsait. Íme Görgey Artúr, aki nem jutott egészen a búr Botha sorsára, ettõl megóvta mégis a sors. De íme Görgey Artúr, aki végre úgy jár, úgy megjárja, mint egy költõ, sõt mondhatnók: egy Kiss József. Egy kilencvenéves honáruló, akiért letarolják januáros télben az összes üvegházak cserép-virágágyait. Egy kilencvenéves honáruló, akit alkalmilag nem versel ki se Pósa, se Bárd Miklós. Szerencse, hogy Görgey Artúr gyógyszerész volt, tehát tudományos méregkeverõ és cinikus. Máskülönben, amiben kilencvenéves, menthetõ kora is támogatná, díszbandériumot kapna, fõrend lenne s az Akadémia fõelnöke. S mégis szerencse, hogy patikus volt, mert kilencvenéves korában se fogja elveszteni az eszét: mosolyog.

Okvetlenül eljutott Visegrádra avagy oda, ahol Görgey lakik, még a Barabás Béla levele is. Látatlanul tudjuk olvasni e levelet: „A vértanúk városából saruimon még a szent hamvakkal” stb. Csak az aláírás furcsa, mert az aradi asztalos apjára büszke, demokrata fia azt írta a neve alá, ami igaz: a magyar delegáció elnöke. És álmélkodva forgatjuk a kis képes „Budapest”-et és társait. Mindenütt Görgey dicsérete és dicséretes bûnbánat, hódolás és babér. Görgey Artúrral szemben ma mindenki Gyulai Pál, és senki sem akarja megvárni a história ítélkezését. A históriára tényleg nem muszáj okvetlenül és mindig sokat adni, de, Szent Kleofás, honnan ez az õrült változás? Akinek sovány, öreg szívébõl, testébõl évtizedeken át honfiak éltek, miként lett abból egyszerre nagy magyar? Nem fogjuk eldönteni a nagy pört, nem fogjuk véleményünket megírni Világosról. Az a sejtésünk, hogy Görgey Világosnál nem tehetett mást, mint tisztességesen leszerelni. Azt õ nem tudhatta, hogy Voltaire után egy századdal Európa közepén még hõsöket akaszthat bitóra az osztrák. De, pardon, nem a mi föladatunk a Görgey szennyesét tisztára mosni, ha volt Görgeynek szennyese. Mi szerény följegyzõk, a história legutolsó apródjai, a nap krónikásai vagyunk. Minekünk nem muszáj többet látnunk annál, hogy a kilencvenéves honárulónak már megbocsát mindenki. Sajnos, nem mindenütt, mert Heine már régen nem él, s Németország még ma se bocsát meg neki. De nálunk meg se kell halni, csupán kilencven évet kell élni, ami Matuzsálem korához képest semmi, s annyi babért kap, hogy belehalhat.

Ezért írtuk elöl, hogy szegény Görgey Artúrnak úgy kell meghalnia, mint egy Kantnak. És rettenetes dolog lehet az, ha az ember olyan bölcsként hal meg, akinek az élet igazságot szolgáltat. Már akkor inkább százszor Spinoza legyen az ember, sõt Savonarola, sõt - Kossuth Ferenc.

Az egész eset pedig olyan egyszerû, mint az elemi iskolai olvasókönyvek legátlátszóbb története. Ma, valami két esztendõ óta, a levegõben van Világos és a fegyverletétel. Ha történelemfilozófusok akarnánk lenni, ezt is meg tudnók magyarázni magyarán. Görgey Artúr már Világosnál belenézett és bele is nézhetett a születendõ magyarok veséjébe. Görgey Artúr már Világosnál látta, legalább is láthatta volna: az ember azért harcos magyar, hogy a fegyvert valaki elõtt lerakhassa. Az a magyar erkölcs, akármit is mond Somogyi Aladár, aki a Makkabeusok legendás hõsiességét költõi módon liferálta Sümeginek és a többi fajmagyarnak.

Szegény Görgey Artúr, akinek meg kellett várnia a magyar koalíció államcsínyját s egy különb Világost, mint Világos. Szegény Görgey Artúr, akinek a rehabilitálói bebizonyítottan árulók, s akik elhitték, amit õk maguk hirdettek Görgeyrõl. Akik nem a töviskoszorúra pályáztak, hanem arra, amit Kozma Andor szimbolice aranyszalaggal fejezett ki. No, szép tanulságokat vonhatna le az ország, ha szokása volna tanulni és gondolkozni. Neki majdnem hatvan évig hirdetik, hogy Világos Világos volt és Görgey áruló. S nemzeti ellenállás, igazi forradalom kellett ahhoz, hogy minden habozás nélkül hódoljon Görgey elõtt a nemzet. Nagy baj, nagy kár: Kossuthot, Lajost, majdnem fölfalta a fia, s Görgeyt se kímélik. Ha már elfogyasztjuk a nemzeti nagyokat, talán az árulókkal szemben csitíthatnók az étvágyunkat? Az árulókat meg kellene õriznünk, még ha nem igazi árulók is. Hiszen ez az ország fõképpen árulókat termelt, s egyetlen vigaszunk, hogy saját hibáinkat az árulókra kenhetjük.

Ha én Görgey Artúrnak lennék, most már megelégelném a dolgot s meghalnék. Gondolnám: voltam kalandos ifjú, az egész világtól bámult hadvezér, voltam hazafi, diktátor s szinte hatvan évig honáruló. Többet, szebbet nem adhat egy élet, s én még azt is megértem, hogy egy igazi hazaárulást láthattam. „Uram bocsásd el népedet békével, üdvözítésed kívánt örömével.” Mert megtörténhetik, hogy a mai hatalmasok megint éhes hazafiak lesznek. S akkor visszavonnak mindent, amit Görgeyrõl mondtak és írtak. Igen, azt mondtuk sajnálkozva, hogy szegény Görgeynek úgy kell meghalnia, mint egy Kantnak. Ezennel bánjuk az ügyet és õszintén szánakozunk minden filozófuson. Mit tudnak Kant és összes társai, ha a politika nem nyúl a válluk alá. Vörösmarty szobros költõ lett, mihelyt a veje nagyúr lett. Az ember csak akkor bölcs, költõ, hazafi és áruló, ha ez politikai raison.

Budapesti Napló 1908. február 1.

(A.)