|
Egy
régi ember, aki ma is hüledezik azon, hogy Tisza Kálmánnak meg kellett halnia,
politikáról beszélgetett. Mikor már nagyon haragos és bús lett a saját
szavától, elhallgatott egy kicsit, s azután dünnyögve így fejezte be:
-
Még most is azt hiszem, hogy ez az egész új rend egy farsangi tréfa. A király,
hála istennek, még jókedvû ember, s azt akarta, hogy mulasson már egyszer az õ
kedvelt Magyarországa is. Ezért csinálta s csinálja ezt a sok tréfás kinevezést
és kitüntetést. De egyszer csak, talán holnap, megszólal: no, ez csak tréfa
volt ám, legyen vége.
Valaki,
aki mulatott az öreg úr keserû ötletén, ezeket mondta rá:
-
Téved bátyám, ez az új rend nagyon komoly rend, a világ legrégibb rendje: ez a
falás rendje. Van egy úri Magyarország, amelyet el kell tartani. Muszáj, mert
dolgozni úgyse tud s ha nem tartjuk el, csak nagyobb baj lesz. Harminc
esztendõnél tovább csak egy része falhatott, a másik rész mérsékelten vagy
sehogy. Ez a másik rész közben szaporodott mindenképpen, s falni akart
mindenképpen. A világ rendje szerint nekik kellett következniök, s most õk
falnak.
S
egy harmadik, aki nem szólott bele a diskurzusba, még kipótolta végül ennyivel:
-
Minden országban, valamirevalóban, a mienknél nagyobbakban, sokallják a
képviselõk számát. Nálunk az a terv, hogy fölemelik derekasan a számot, mint
ahogy minden téren szaporítják az állásokat. Pedig tudjuk, hogy Magyarországon
eddig is csak az eltartandók érdekében kreálódtak az állások. A jelen úri
Magyarországa aggodalmasan gondoskodik a jövendõ Magyarországról. Meg azután a
mai falók többen vannak, mint a tegnapiak, nekik több kell.
És
az egész társaság szinte megbékülten hallgatott. Nincs ma Magyarországon
abnormális állapot, de természetes rend: a falás rendje.
Budapesti Napló
1908. február 27.
A.
|