107. TINTASZAGÚ SZERELEM

Neuillyben, az alig-pogány Párizs tõszomszédságában, szép, úri parkban, Nyárelõ idején, egy-két-három év óta furcsa gardenpartyt tart egy sereg nõ. Fiatal vagy legalább is olyan dámák egytõl-egyig, akik fiatalságot és õrületet tudnának nyújtani alkalmas és érdemes férfiaknak. Bolondulnak a versért, mindenféle szépírásért, képért, muzsikáért, faragásért, nemes ékszerért, ha a másé is, ruháért, épületért. Ezenfölül a rózsás Naplementéért, a virágokért, a tengerért, a viharért, a csókért, a szép szomorúságért, a percek váratlan, misztikus hangulataiért. El se tudnám sorolni mindazt a szépséget, amire ezek az amazonságra kárhoztatott nõk kaphatók, s amit meg tudnának férfiakkal osztani. De azt állítják, szegények, hogy nincs kivel és nincs kiért, a régi tipusú mûvészhím meghalt, s a nemesebb hajtású hölgyek ennélfogva magukra­maradnak. Nyári ünnepükön tehát görög ruhákba öltöznek e nõk, énekelnek, verseket szavalnak, szeretik egymást, s Szaffóra emlékeznek. Szaffóra, aki pedig ugyanott élt s halt meg, ahol tengernyi idõ múlva Lafcadio Hearn, tehát egy igazi férfiú s igazi mûvész született. Ezek a dámák Neuillyben a mai férfi-mûvész ellen tüntetnek haragosan, virágosan, félmeztelenül, egymásra borultan, s mondjuk meg elõre: asszonyos igazságtalansággal. Õk azt panaszolják s akarnák elhitetni, hogy a legendás, nagy szerelmek elmúlásáért a férfiú a felelõs, mint buja, csélcsap, állhatatlan állat. Egyikük-másikuk még világosabban beszél: a férfi-mûvész gyalázatosan elfelejti, hogy a szerelem és a mûvészet milyen teljesen egyek. Egy sejt ez a kettõ, mely kettéválik az õ sajátos termékenyülésük, oszlásuk idején, de azután talán minden eddigi természettudomány ellenére, mégis mindig, csak mindig egymást keresi. Az új mûvész azonban - Neuilly szerint és sok mai tiszteletreméltó, de megtévedt nõstény szerint - úgy kezeli a szerelemvágyat, mint a fejfájást. Nem nézi, milyen utcasarkon van a patika, ahol megveszi antipirinjét, aszpirinjét, sõt nuvaszpirinjét, a fõ, hogy túllegyen a fejfájáson. A kiváló nõ pedig, a szegény-szegény Überweib, legjobb esetben is csak úgy jár, mint a nagy Eleonóra D’Annunzióval. Legjobb esetben elárulják õket a világnak versben, képben, színdarabban, regényben; de otthagyni mégis csak otthagyják õket. Mindig õk, a nõk, adnak többet, s mindig õket csalják meg, mert õk, a liliomok, csak egyet tudnak szeretni. A férfi-mûvészek érdemetlenek lettek a kiváló nõk szerelmére, tehát õk, az asszonyok desperáltak, fölhasználják a mûvészetet a szerelem pótlására, s vigasztalják egymást, szívesen, pláne, ha hajlandóságuk is biztatja õket.

Eddig a vád, s a tényállás, mely, hogy ne keresgéljek sokáig, nekem az okvetlenül szerencsétlen H. Becque-et juttatja mindjárt az eszembe. Egy írása után valamely egzaltált arisztokrata hölgy szaladt, rohant elegáns fogatjával olyan barátnõjéhez, aki hallomásból tudta, hol lakik Becque. A forró nõ megáll a jelzett ház elõtt, s érdeklõdik a concierge-nél: Becque a harmadik vagy pláne negyedik emeleten lakik. A szép, szerelmes asszony elfintorítja az arcát, lift persze nincs, megfordul; visszaül a kocsijába. És Becque, akit sok mindenért tudott volna feledtetni egy szép, parfümös, elõkelõ liaison, mindezt csak két év múlva tudja meg. De azután eszembe jut nekem sok régibb, egykorú s újabb szerelmi tragikomédia is, ahol szintén nem a nõk húzták a rövidebbet. Ezek az írókra és mûvészekre pályázó nõk megértetik az emberrel Goethétõl Heinéig, elõttük, közben és utánuk azokat a mûvészeket, akik végül csak azt keresték, ami minden nõben így-úgy, megtalálható. Most olvastam egy Sainte-Beuve-höz írott levelet, sõt nem is egyet, de többet, hanem ezúttal egy kéztõl írottakat. Olasz nõ az írójuk, aki fiatalabb korában Chateaubriand-t boldogította, sõt valószínûleg alaposabban, mint Sainte-Beuve-öt, aki ebbe a nõbe elkésve beleesett. Az egyik fiáról ír ez az asszony, akit a Sainte-Beuve fiának szeretne tudni, holott nem az és - mégis az. „Maguk férfiak, moralista termé­szetûek, olyan keveset sejtenek és tudnak rólunk s a mi titkainkról.” Effélét ír az asszony, s arra céloz, hogy ez a fiú mégis csak a Sainte-Beuve fia, mert a fiú életének legfontosabb momentumában - Sainte-Beuve-öt képzelte el magának az asszony. S õk, az efféle asszonyok ezt s az effélét komolyan hiszik, pláne ha kissé öregedõk is már, s minden móddal, ürüggyel hozzá akarják valakihez magukat fûzni. Ojjé, én így akár megesküszöm arra is, hogy George Sand se csalta meg Musset-t sem Veneziában, sem másutt. Igaz, hogy csalásról voltaképpen a nemi, szerelmi életben csak a hamis odaadáskor lehetne szó, de ez sem egészen igaz. E különleges bánásra, elbírálásra, sõt sokszor különleges csókra váró nõk kötelesek számolni a mûvész speciális természetrajzával. Addig maradjanak csak az ilyen férfiúval, amíg mindazt adhatják, ami ennek õrület, illúzió, minden, bogár, sine-qua-non.

Éppen a George Sand esete épületesen jellemzõ az egész, különben meglehetõsen ingoványos, mert csaknem minden egyénnél külön megfejtést váró problémában. George Sand lelki élményeket, témákat s regényfolytató anyagot nyomott ki szegény Musset véres szívsebeibõl. Ezeknek a nõknek kell a mûvész emberalatti vagy emberfölötti - mindegy - nagyérzése, fájdalomakrobatikája, nyögõ megsemmisülése. Közben azonban az õ tehénétvágyuk egészen normálisan, sõt sokszor abnormálisan legel a legközönségesebb férfiak rétjén. Elvégeztetik a szerelem fiziológiai, sõt technikai csúnyább, de nekik okvetlenül elsõsorban fontos és nélkülözhetetlen felét - fenét felét, kilenctized részét -, valami lenézett, de ez alkalmakra megbecsült férfiúval. Erre nyomban fölébred bennük a szépség papnõje, az élet átfogója, nagy végletek keresõje, s a - mûvész után való vágy. Én bizony bizonyos vagyok abban is, hogy Sainte-Beuve éppen olyan ártatlan volt Victor Hugo apailag irodalmian vitatott leányánál, mint az olasz asszony fiánál, amint valószínû, hogy Hugo is ártatlan volt.

Ha írókról van szó, elfogadom a jó szót, amelyet a George Sand-Musset-szerelem juttatott valakinek szerencsésen az eszébe: a tintaszagú szerelem. De nemcsak olyan couple-kra értem, akik mindaketten mûvészek vagy írók, tehát bolondos emberek, emóciókat keresõk. Minden olyan szerelemre, ahol a nõ jelentkezik a mûvésznél, mint megértõ, mint a mûvész életének betöltõje, vagy kiengesztelõje. Ördögöt is értenek õk ehhez, s nem is tehetnek róla: õk azok, akik a parthenogenezis teóriája szerint még akkor is asszonyok tudnak lenni, ha majd a férfiakra nem szorulnak rá. A nagy szerelmek elmúlásáért a változott gazdasági és egyén-idegrendszerbeli viszonyokon kívül nem a modern vagy tegnapi mûvész-férfi a felelõs. Nyilván egy kis megsikamlása kell a fejlõdésnek, ami nem is tudományellenes - természetesen elõre -, és a nõ különb lesz, mint ma. Az a nõ tudniillik, mely méltó a mûvészhez, kit ezredévek óta üldöz, föltéve, hogy a férfi-mûvész species eközben maga is meg nem változik. A mûvész, s kár, hogy a Nyugatban is még egyszer le kell írni: mûvész, többet tud adni a nõnek, aki hozzá jön, mint a görögök Zeusza. Mindent, életet, tehát: fájdalmat, örömet, halált és végtelenséget. Ezt azok a nõk is valószínûleg sejtik, akik Neuillyben mostanában férfi­ellenes tüntetõ Szaffó-ünnepeket rendeznek. Talán részben azért, ami szép, ha nagyon beteg is, mert egymást óhajtják. Vagy talán azért, ami csúnya, mert: a sok férfievésben elvásott foguknak különleges csemege kell. Egy marad mindebbõl bizonyos: sok mindent szétbont a kémia, amikor még mindig elválaszthatatlannak kell találnia a szerelmet és a mûvészetet. Sajnos, a tintaszagú szerelmet is, mert az élet, a sors, a rendeltetés ilyen: hibás és foltos.

Ny 1908. március 1.

Ady Endre