|
Noailles
grófnéról akarunk beszélni, holott errõl a nõrõl beszélni most - divat.
Noailles
grófné: Mathieu de Noailles gróf felesége, elõkelõ, szép, fiatal, gazdag és
becézett asszony. Hogyan hihette volna el neki az a Párizs, mely új Athénnak
nevezi magát, s kissé kezd már az éhes, merész pórok és kalandorok Athénjára
emlékeztetni, hogy valaki? Nem régen volt, de mintha csak tegnap lett volna,
amikor minden bulvár-lap és bulvár-szemlécske õt csúfolta, Noailles grófnét. S
pláne, mikor kezdett kiderülni, hogy ez a kiváltságos asszony kivételes asszony
is, ekkor lõn csak iszonyú nagy a harag. Mit akar ez az asszony, aki elõször is
asszony, azután gazdag, páholyt tarthat a nagy Operában, udvaroltathat magának
a legkapósabb urakkal? Miért jön ez, amikor úgyis olyan sok az író, sõt az
írónõ is, akik nem indulhatnak el olyan jó, kényelmes eséllyel, mint a grófné?
Diktum-faktum, szegény Noailles grófnénak keservesebb dolga volt, mintha csak
csúnya és szegény diákkisasszonyként keresi a magasságot valahol a Sorbonne
táján, egy rongyos hotel ötödik emeletén. A szép grófné nem riadt s húzódott
vissza a maga elõkelõségébe, õ a Balkánról jött Párizsba, ahol még szeretik a
dacos harcot. S ma már a legszõrösebb fülû s legrosszabb indulatú kritikusok és
krónikások is tisztelettel gúnyolódnak Noailles grófnéval. Ez az asszony az új,
francia irodalom egyik legbiztosabb, legerõsebb tehetsége és valakije.
Noailles
grófné legelõször is versíró poéta, s olyan, aki a maga természetességével
szinte rejtelem - a francia literatúrának. S érdekes és nagyon jelentõs, hogy
ez a nõ nem francia, amint nem francia Maeterlinck, Verhaeren és annyian -
származásukra nézve. Noailles grófné családi vére görög, sõt elgörögösödött
oláhvegyülék, nagyon csöppet és újonnan francia. Ahogyan lát, érez, s amit
csinál, nehezen klasszifikálható, nincs rokonságban senkivel a maiak közül, még
a legszolidabb francia polgári költõnõket is ideértve. Igaz szemérmû asszony,
nõ mindenek fölött, asszony, gyönge, de - bölcs. A germán írónõk vad
férfiaskodása bizonyosan beteggé tenné, s Annie Vivantit talán ismeri, de
aligha szereti. De ami azután megkülönbözteti a kékharsinyáktól, az férfiasabb
minden férfias mûvész-tulajdonságnál. Más és talán különb panteizmus a
Maeterlinckénál, a természetbe beolvadásnak valami olyan jelensége, amire csak
olyan magas, finom kultúra képes, amelynek alapja õsi, szép, pogány barbárság.
Egy szellemes kritikusa ilyenformán jellemzi csakugyan s azt írja róla, hogy
egy Musset-nél erõsebb s barbárabb Musset. Az is, de egy olyan Musset, aki a
mindenségbe legalább is annyit mereng bele, mint amennyit saját vágyódó,
nyugtalan lelkébe. Kedvesen gõgös és emlékezõ az õ görög származására, el is
vándorolt már egy párszor Görögországba s fényes szigetjeire, néha
szinte-szinte már tolakodóvá válnék az õ görög visszaálmodásaival, de nyomban
helyrehozza hibáját egy modern lélekhez illõ megreszketéssel.
Népszerû,
már népszerû, s hogy egy ironikus francia esztétikussal szóljunk: sokkal
különb, mintsem ezt a népszerûséget megérdemelte volna. Nem csupán verseket ír,
de regényeket, halk, belsõ lelki történetû novellákat, sõt cikkeket. Egy édes,
mimóza-illatú apáca-klastromregénye - Neményi Erzsébet szép tárcacikket írt
róla annak idején a Budapesti Naplóban - egyik szenzációja volt a legújabb évek
francia irodalmi produkciójának. A párizsi pletyka azt beszéli, hogy a regény
óta pláne nem fogadja be Noailles grófnét a hiteles, az Egyházhoz hû, fekete
arisztokrácia. Pedig ebben a regényben csak megejtõ, intim, illatos finomságok
voltak s Noailles grófné bizonyára nem azért vitte be az apáca-klastromba a
szerelmet, hogy az Egyház és Állam harcában az Egyház ellen harcoljon. De
Noailles grófnénak használt ez a pletyka, s ma már gõgös, burzsoa dinaszták is
megbocsátják neki, hogy grófné. Egyik legalázatosabb hódolója Clemenceau, a
hatalmas miniszterelnök, maga is író, de mindenesetre elsõrendû amatõr. Ma már
bókolnak elõtte azok is, akik valamikor írói iparkodását egy unatkozó grófné
hisztériás szeszélyének bírálták el. Sõt, már kezdik tudományosan magyarázni,
hogy Noailles grófné Rousseau, Lamartine, sõt Stendhal új költõ-interpretátora.
Mindenesetre pedig, ami mindennél több és sikerre vallóbb, olvassák, divatban
van: még azt is megbocsátják már neki, amit olvasóinak négyötöde nem vesz
észre: nagy, egyéni, tudatos mûvészetét.
Azok
a kritikusok, akik poétákkal bajlódnak, csak annyit tudtak kisütni róla, hogy
se a parnasszistákhoz, se a szimbolistákhoz nem tartozik. Inkább szimbolista,
mert õszinte, forró, átfogó s nagyon dalos természetû, de a fél-muzsika-poézis
mégsem ideálja. Tud rejtett, misztikus is lenni, de csak azért, hogy
stílus[os]abban jelenítsen meg egy nagyon érthetõ, de delikát érzést. Sokan már
ma kimondják róla, hogy iskola-alapító, egy új lírás romanticizmus bevezetõje.
Nem igaz: egy különös, Párizstól idegen atavisztikus és egyéni emlékektõl
megterhelt, egzótikus, kedves asszonylélek, mely dalolni kénytelen. Nem fog
iskolát csinálni. Az õ egyéniségével is az a nagy törvény igazolódik, hogy
minden iskola fölött való a mûvészetben - az egyéniség. Ma már azt írják
Noailles grófnéról, hogy Verlaine, sõt Baudelaire óta a legérdekesebb és
legegyénibb francia poéta. Ez a túlzás se fog neki ártani, mint ahogy nem
ártott meg neki az sem, hogy õ önmagáról még ennél is többet hisz. Egy név, egy
kortárs, egy szép és érdekes valaki, akinek a létezését legalábbis ismernie
kell minden manapság élõnek és olvasónak.
Budapesti Napló
1908. március 20.
Lellei András
|